Klasszikushock

Alexi Laiho hétfőn megérkezett halálhírével a lehető legsokkolóbban indult az új év. A legfrissebb hozzáférhető felvételek, illetve a Children Of Bodom másfél évvel ezelőtti szétrobbanása fényében persze mindenki sejthette, hogy a 41 éves gitárhős/frontember pocsék állapotban van, de a legrosszabbra azért talán mégsem számított senki. Főleg, hogy Alexi épp egy új csapat élén tervezgette a visszatérést, és legutóbb mi is arról számolhattunk be: elkészült a Bodom After Midnight első hangzóanyaga. A 21. század egyik meghatározó gitárhőse tehát nincs többé, így aztán a tragédia árnyékában nem tehetünk mást, mint hogy tiszteletére felidézzük a Children Of Bodom legszebb éveit.

Sokszor leírtam már, leírom ismét: bizonyos tekintetben 1990 jelentette a súlyos zenék egyik, ha nem az abszolút csúcsévét. A thrash műfaj különösen sok megkerülhetetlen klasszikust szült harminc évvel ezelőtt, még példálózva felsorolni is szédítő: Rust In Peace, Act III, Seasons In The Abyss, Twisted Into Form, By Inheritance, Never, Neverland, Souls Of Black, Slaughter In The Vatican, Persistence Of Time, Oppressing The Masses, Impact Is Imminent, The American Way, Swallowed In Black, de kis túlzással a Cowboys From Hellt, a Lights... Camera... Revolution!-t vagy akár még az Into The Mirror Blacket is megemlíthetjük itt. És a felsorolásból természetesen nem maradhat ki a germán vonal sem, amelynek egyik legmarkánsabb – nem mellesleg a maga korában legsikeresebb – lemeze szintén az év utolsó időszakában került a boltokba.

Nincs ezen mit szépíteni: nemes egyszerűséggel ciki, hogy a Uriah Heep még nem került be a Klasszikushock rovatba, és most, hogy az idei, amúgy is „remek" évben kis különbséggel a banda két, kilépés után is alapembere-családtagja is eltávozott, pláne kínos még mentegetőzni is emiatt. Mindazonáltal örvendetes, hogy az elmúlt években is sokszor és csakis pozitívan írhattunk aktuális tevékenységükről, már-már közhelyesen kihangsúlyozva, mennyire jók a mai napig, még az amúgy szintén jó formában lévő kortársaikkal összehasonlítva is. Az ugyebár egy dolog, hogy élőben ütős a zenekar, de lemezfronton is hihetetlenül erősek – talán emiatt sem valamiféle panoptikumban képzeli el őket az ember, hanem a mindenkori színtér fontos aktív szereplőjeként. Na, a bevezetés végére azért csak rittyentettem egy kidumálást, de így legalább biztos, hogy ezzel a cikkel elindulhat a Heep-lavina a rovatban.

Tegyük fel: ha valaki kést szegezne a torkomhoz, és arra kérne, hogy nevezzem meg a kedvenc Beatles-lemezemet, alighanem még ebben a szituációban is kérnék némi gondolkodási időt. Azonban ha minden áron az életemért cserébe kellene kiválasztanom az abszolút favoritomat a liverpooli négyes fogattól, nagy valószínűséggel az életmű talán legvitatottabb dalgyűjteményére, a rajongók között csak Fehér Albumként emlegetett műre esne a választásom. Idén lett volna 80 éves John Lennon, akit épp ma gyilkoltak meg negyven esztendeje, így itt az idő megemlékezni e mesterműről is.

Van egy jelenet Az ügyfél című – amúgy remek – filmben, amikor az akkor még gyerek (és sajnos már rég halott) Brad Renfro megkérdezi az éppen a bizalmába kerülni próbáló Susan Sarandont, hogy ha – állításának megfelelően – annyira szereti a ma negyven éve, 1980. december 4-én feloszlott Led Zeppelint, akkor mondja már meg, hogy mi is volt az első négy lemezük címe. A vörös démon persze tudja a választ, pedig ez a negyedik Zep-album esetében nem is annyira egyértelmű, lévén az anyagnak nincs is címe. Illetve, ami hivatalosan van, azt meg nem lehet kimondani, merthogy csak a négy zenész által választott misztikus(nak tűnő) szimbólumokról van szó – és a borítóra még azok sem fértek fel, lévén azon felirat semmi, csak egy málló tapétájú szoba falán lóg egy 19. századi olajfestmény, rajta egy hatalmas halom rőzsét cipelő, hajlott hátú öregemberrel. Értsd, ahogy akarod. Ezért aztán a negyedik Led Zep-lemeznek nagyon sok elnevezése létezik („Negyedik Album", „Szimbólumok", „Cím nélküli", „Rőzsés lemez", sőt, Page rúnájára utalva: „ZoSo"), de maradjunk akkor mi is annál, ahogy általában a gitáros szokott rá hivatkozni: Led Zeppelin IV.

A Dissection karriersztorija sokkal inkább az ostoba, zavaros, gyűlöletteli ideológia oltárán feláldozott kivételes tehetség története, mintsem valamiféle dicsőséges út krónikája. Ahelyett, hogy kizárólag egy korát megelőző mesterműről beszélnénk megjelenésének negyedszázados évfordulóján, a szóban forgó album utóéletét beárnyékolja mindaz, ami később következett. Jon Nödtveidt gyilkossági ügye miatt végül az sem derülhetett ki, organikus módon mivé fejlődhetett volna a '90-es évek derekának pusztán zenei értelemben véve egyik legizgalmasabb black/death/heavy metal alakulata. Pedig a huszonöt éve, 1995. november 17-én megjelent Storm Of The Light's Bane bizony mai fejjel is a korszak egyik underground csúcsalkotása.

A Rush pályafutása gyakorlatilag évekkel ezelőtt, Neil Peart tragikus januári halálával pedig véglegesen és szimbolikusan is örökre lezárult. Meg sem próbálom érzékeltetni, mennyire szomorú mindez, ám ahogy mondani szokás, próbáljunk meg ne azon bánkódni, hogy valaminek vége, hanem örüljünk neki, hogy egyáltalán megtörtént. Márpedig itt van mit ünnepelni: a kanadai trió több mint négy évtizeden át tartó diadalmenete jóformán páratlan, hiszen tényleg, szó szerint egyetlen gyenge vagy akár gyengébb albumot sem készítettek, nevük örökre a csúcsminőség szinonimájaként marad meg a kollektív rockzenei emlékezetben. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy a sok kiváló és még kiválóbb album közül melyik a legjobb – az én egyik lehetséges választottam mindenképpen a harmincöt évvel ezelőtt megjelent Power Windows.

Kis túlzással a Voivod összes lemeze beférne a Klasszikushock rovatba. A kanadai csapat zsenialitása nemcsak abban mutatkozik meg, hogy már az egészen korai időktől markáns, ezer közül is felismerhető saját hangzással rendelkeztek, hanem abban is, hogy diszkográfiájuk felér egy igen szerteágazó zenei utazással. Karrierjük során egy dolog volt csak állandó náluk: a hihetetlenül magas színvonal, dalaikkal azonban a metal zene kifejezetten széles palettáját kalandozták be. Talán legsötétebb, legridegebb lemezük, a Negatron e hónapban huszonöt évvel ezelőtt jelent meg.

Yngwie Malmsteent manapság divat elintézni egy vállrándítással, netán gúnyos félmosollyal, és tény: a Maestro sokat tett érte az elmúlt két évtizedben, hogy még egykori fanatikus rajongói is kínosan feszengve hallgassák aktuális lemezeit. A '80-as években azonban kétségtelenül ő volt az egyik leghatalmasabb gitárosszenzáció, komolyzenei ihletésű, villámkezű játéka komplett zenészgenerációk gondolkodására gyakorolt felbecsülhetetlen hatást. Megoszlanak a vélemények, melyek voltak Yngwie legerősebb albumai, ahhoz azonban nem nagyon férhet kétség, hogy a világgal Jeff Scott Soto nevét megismertető, harmincöt éve kiadott Marching Out ezek közül az egyik.

1990. szeptember 12-én, pontosan harminc évvel ezelőtt jelent meg a kanadai Annihilator második nagylemeze. A Never, Neverland a korszak emblematikus albumai közé tartozik: a csapat telibe kapta vele a thrash aktuális agyasabb, dallamosabb hullámát, és úgy tűnt, innentől fogva semmi sem állíthatja meg őket. A sors könyvében végül, mint tudjuk, mást írtak meg Jeff Waters zenekara számára, ám ő is a mai napig ezt tartja zenekara legkerekebb alkotásának, és már nem sokkal később is egyértelmű volt: a banda ebben a periódusban ért fel a csúcsra.

A The Gathering egyike a metál műfaj szent teheneinek: közös nevezőt jelentenek ők sokszor egymástól egészen távol eső, szélsőséges irányzatok rajongói között, mindemelett pedig rockzenén kívül is sokakat meg tudtak érinteni. És ugyan a csapat létezett már Anneke van Giersbergen érkezése előtt is, illetve a vörös hajú tünemény kilépése után is van számukra élet, sokaknak a mai napig az a tizenhárom év jelenti a zenekart, amikor a kivételes énekhanggal és angyali kisugárzással megáldott énekesnő állt a frontjukon. A közös lemezek sorában legelső, és mai napig talán A Nagybetűs Gathering Lemeznek tartott Mandylion pedig idén huszonöt éves.

Egészen pontosan huszonöt éve, 1995. június 27-én jelent meg a Bon Jovi sok vitát kiváltó hatodik sorlemeze, ami ebből következően nem mindenki kedvence, ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy New Jersey fiainak leginkább szerteágazó, és mint ilyen, zeneileg legizgalmasabb munkája, ami jó borként egyre csak nemesedett az évek múlása alatt. Noha a megjelenése idején magam sem voltam kibékülve vele, idővel ugyanúgy felismertem értékeit, ahogy a korszak hasonlóan vitatott produkciói (Promised Land, Slang, Load satöbbi) esetében is sikerült ugyanez.

Húsz évvel ezelőtt ha nem is a semmiből, de a többség számára meglehetősen váratlanul robbant be a progresszív színtérre egy kétrészes konceptalbum. Az Arjen Lucassen által összehozott Universal Migrator két része, a The Dream Sequencer és a Flight Of The Migrator hallatán kérdések sokasága tolult fel a hallgatókban: oké, de most voltaképpen ki is ez a hórihorgas hágai fickó? Hogyan tudott előállni ilyen minőséggel? És miként tudott rávenni mindenkit Bruce Dickinsontól Andi Derisen és Neal Morse-on át egészen Russell Allenig, hogy közreműködjenek a lemezén? Visszatekintve persze egyértelmű, hogy az előzmények alapján jogos volt a bizalmi tőke Lucassen felé, de Arjen egyértelműen ezekkel a lemezekkel vált megkerülhetetlen tényezővé a színtéren. Én a magam részéről emellett a mai napig ezeket tartom a legjobb munkáinak is.

Május 6-án, 66 éves korában elhunyt Brian Howe, a Bad Company második korszakának énekese. A máig aktív zenekar gyakorlatilag elsiklott a tragédia felett, mintha soha nem is lett volna semmi közük a frontemberhez, a klasszikus éra és a jelenlegi felállás énekese, Paul Rodgers pedig mintha indirekt módon még köpni is akart volna egyet Brian után. Persze tény, hogy a Howe által fémjelzett éra köztudottan roppant feszültségek közepette telt a csapat életében. Ugyanakkor az énekes a '80-as évek második felében nemcsak új arcot adott a Bad Companynek, hanem zenei motorként húzta is őket magával, és minimum kérdéses, képesek lennének-e Amerikában máig haknizni, ha Brian akkoriban nem tartja életben a brandet. Minderre a napokban harminc évvel ezelőtt megjelent Holy Water album szolgáltatja a legékesebb példát.

A '80-as évek hajmetál-robbanását elsősorban Los Angeleshez szokás kötni, ami teljesen jogos, de nem kizárólagos. A keleti parton szintén működött egy kiterjedt színtér az évtized végén ezen a vonalon, ám az itteni hard rock bandák nemcsak sokszínűbbek, de sokszor direktebbek, erőszakosabbak, néhol borongósabbak, agyasabbak is voltak, mint a kaliforniai napsütésben edződött kollégák. E zenekarok közül teljesen egyértelműen a Skid Row jutott a legmesszebb, de a korszak muzsikáinak rajongói a mai napig könnyes szemmel emlegetik az olyan csapatokat is, mint a philadelphiai Heavens Edge és Britny Fox, a connecticuti Steelheart, a New York-i Danger Danger és Circus Of Power, netán a Bostonból startolt, de főhadiszállását New Yorkban berendező Spread Eagle. Utóbbiak harminc évvel ezelőtt megjelent első nagylemeze vitán felül az egyik legjobb street rock alapvetés, amely csak valaha napvilágot látott.

A Gamma Ray német nyelvterületen a tradicionális heavy metal legsötétebb éveiben is sikeres zenekarnak számított. Ahhoz azonban, hogy tényleg a teljes nemzetközi színtéren láthatóvá váljanak, és szintet ugorjanak, egy meglehetősen magától értetődő, mégis radikális húzásra volt szükségük: hogy Kai Hansen álljon a mikrofonhoz. A Helloween egykori alapembere három Gamma Ray-nagylemez, saját pályáját tekintve pedig egy teljes évtized után lépett elő ismét főállású énekes/gitárossá, a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Land Of The Free színvonala és eredményei pedig önmagukért beszéltek. A zenekar ezzel a stílusában perfekt albummal alapozta meg, hogy néhány év múlva az újjáéledt műfaj egyik vezérhajójaként tekintsenek rá.

Lehet, sőt, szokás is azon vitatkozni, hogy melyik (volt) a dublini Primordial legnagyszerűbb korszaka. A közmegegyezés szerint ez valószínűleg a The Gathering Wilderness és a To The Nameless Dead albumok környékére datálható, ugyanakkor abban is konszenzus mutatkozik, hogy ezen kívül is akadhatunk csúcspontokra az írek pályaívén. Anélkül, hogy a zenekar utóbbi éveit minősíteni akarnám, az alábbi írás a korai évek gyöngyszemeinek feltárására tesz kísérletet, fókuszban azzal a lemezzel, amely számomra a legfontosabb a komplett életművükben. A Spirit The Earth Aflame húsz évvel ezelőtt a csapat egyik legizgalmasabb korszakának nyitánya volt.

Tíz évvel ezelőtt, 2010. május 16-án hunyt el minden idők egyik leghatalmasabb rockénekese, Ronnie James Dio. A 68 éves énekest a gyomorrák vitte el, és ugyan jó eséllyel állíthatjuk: ma már alighanem akkor sem koncertezne, ha élne, biztos, hogy néhány nagyszerű lemeztől és turnétól megfosztotta a világot a sors Ronnie tragikus halálával. Persze mint a legtöbb zenésznél, nála is örökre a korai albumok maradtak a legmeghatározóbbak – más kérdés, hogy esetében három különálló korszakra is esett egy-egy megkerülhetetlen alapmű. Szólókarrierje során egyértelműen az 1983-as Holy Diver, illetve 1984-es folytatása, a The Last In Line jelentette a csúcsot, így most utóbbi felidézésével emlékezünk az énekesre.

A Meshuggah-t ma a teljes színtéren, sőt, a metálvilágon túl is innovátorként szokás tisztelni, ez azonban nem volt mindig így. Amikor a zenekar pontosan huszonöt évvel ezelőtt megjelentette karrierje alighanem legfontosabb és legnagyobb hatású albumát, a Destroy Erase Improve-ot, még számos rockzenei lapban is csak valami bizonytalan „a Pantera komplexebb változata"-típusú hasonlattal intézték el őket. Aztán persze hamarosan ráébredt a világ, hogy a svédek esetében valami egészen másról beszélünk, de addig még éveknek kellett eltelnie. Negyed évszázad távlatából azonban már jól látszik a banda második lemezének jelentősége, így nyugodtan kijelenthetjük: az egész évtized egyik legfontosabb underground alkotásáról beszélünk.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1995 májusának első hetében, megjelenése után több mint egy évvel egy olyan album került fel a Billboard-lista élére, amelyről előzetesen senki sem hitte volna, hogy képes lesz hasonló bravúrra – a legkevésbé készítői. A pennsylvaniai Live második nagylemeze, a Throwing Copper sajátos kiadvány a '90-es évek derekának rockzenei felhozatalában. Bizonyos tekintetben tökéletesen passzolt a korszak trendjei közé, a másik oldalról viszont mindenhonnan kilógott: egyszerre volt intellektuálisan mély, érzékeny és elmélkedős, de közben kirobbanó, rockosan energikus, sőt, néhol himnikus. A zenekar később is tényező maradt, de soha nem tudták megismételni az album elképesztő sikereit, a Selling The Drama, az I Alone vagy a Lightning Crashes időtálló voltát pedig ma sem vonhatja kétségbe senki.

Múlt héten már huszonöt éve volt annak, hogy 1995. április 22-én, egy tragikus autóbalesetben életét vesztette Carl Albert. A San Franciscó-i Vicious Rumors frontembere, az amerikai tradicionális metálmezőny egyik legkiemelkedőbb énekese mindössze 32 éves korában távozott közülünk, halála pedig egyben le is zárta a zenekar aranykorát. Carlnak most utolsó munkája, a csapat talán legváltozatosabb albuma, az 1994-es Word Of Mouth felidézésével állítunk emléket, amely sajnos még a műfaj híveinek körében sem számít annyira ismertnek, mint megérdemelné.

A The Clash zeneileg a valaha volt legérdekesebb punkzenekar. Mondom ezt annak ellenére, hogy szerintem több gyenge lemezük van, mint jó, és nagyon sok mindenben nagyon sokszor estek át a ló túloldalára. De hát ez nem is igen történhetett volna másként egy olyan csapat esetében, amely olyannyira komolyan vette minden szabály és kötöttséget áthágását, hogy rapid módon lépett át a punk saját szabályrendszerén is. Már második lemezétől kezdve folyamatosan építette be zenéjébe az egyéb hatásokat, amely aztán a közmegegyezéses főművüknek tekinthető London Callingra odáig jutott, hogy kábé mindent felhasználtak, ami csak szembe jött: legyen az pop, hard rock, funk, jazz, reggae, ska, R&B, vagy éppen rockabilly. Zongora, szintetizátorok, szaxofon, szájharmonika, komplett fúvószenekar, az ő értelmezésükben mindez simán elfért egy punk lemezen, hiszen ők – legnagyobb kor- és pályatársukkal, a Sex Pistolsszal ellentétben – elsősorban zenében utaztak, nem káoszban.

Az ezredforduló környékére nagyjából letisztult, hogy kik lesznek a Nagy Norvég Black Metal Hype igazi nyertesei. Meglepetésre olyan csontvázak is megmozdultak még a szekrényben, mint az abszolút vesztesként elkönyvelt (The True) Mayhem, de az igazán nagy dolgok olyan zenekarokkal estek meg, mint például a Satyricon, az Emperor, a Covenant/The Kovenant vagy a Dimmu Borgir. A (zömmel norvég) lapok varázsütésre elkezdték komolyan venni és az egyetemes zenei örökség részévé tenni ezeket a bandákat, amelyek ekkorra meglehetősen komoly közönségbázist is kialakítottak a maguk számára. Akadt azonban egy mindig minden kategóriából kissé kilógó csapat, amelyet az istenek is a legnagyobbak közé valónak teremtettek, ennek ellenére valódi potenciáljának máig csak töredékét tudta eredményre váltani. A húsz éve megjelent Quintessence kapcsán is mi más lehetne a téma, mint a Borknagar tündöklése és „bukása".

Tíz évvel ezelőtt, 2010. április 14-én teljesen váratlanul érte a rockszakmát Peter Steele halála. A Type O Negative bonyolult lelkületű főnökével nemcsak a műfaj egyik legjellegzetesebb figurája, hanem egyik legjobb dalszerzője is távozott közülünk, helye pedig azóta is üresen tátong a színtéren: Peter és zenekara olyannyira egyedi jelenségnek számított, hogy velük együtt végérvényesen eltűnt valami, amit soha többé nem is lehet visszahozni. A zenekar sikereit és legendáját elsődlegesen persze az 1993-as Bloody Kisses alapozta meg, és a mai napig ez számít a legkeresettebb anyaguknak, ám folytatása, az 1996-os October Rust sokak számára legalább ennyire meghatározó. Utóbbi felidézése révén emlékezünk most az egy évtizeddel ezelőtt, mindössze 48 éves korában elhunyt Peterre.

A Slayer ugyan letette a lantot, de a Bay Area aranykorának meghatározó csapatai közül a legnagyobbak a mai napig sikeresek és aktívak. A Testament sosem adta fel, a Death Angel és az Exodus évtizedek óta a színtér stabil tényezői, a Heathen is időről időre mozgolódik, Sean Killian szerencsés kimenetelű májtranszplantációja és a Machine Head szétrobbanása után pedig végre a Vio-lence is aktivizálta magát. Velük ellentétben a Forbidden körül viszont néma csend és hullaszag terjeng. Néhány évre ők is újjáalakultak ugyan, és az ekkor kiadott Omega Wave méltó is volt régi nagy hírükhöz, azóta azonban már tíz év telt el jelentősebb esemény nélkül, a zenekar pedig elméletileg 2012-ben hivatalosan is feloszlott. Ahogy tehát a Sadus sem tudta újra megvetni a lábát, dacára a kiválóan sikerült 2006-os Out For Bloodnak, úgy sajnálatos módon a Forbiddennek sem jött ez össze. Kár, mert a színtér többi alapcsapatához hasonlóan Russ Andersonéknak is kiforrott, egyedi stílusuk volt, ami a mai napig hiányzik a palettáról. A Forbidden a dallamosabb végénél ragadta meg a thrash metalt, soundjukat pedig második lemezükkel, az idén harminc éves Twisted Into Formmal fejlesztettek tökélyre. Hét évvel a debüttel foglalkozó cikk után most erről az anyagról is megemlékezünk.

A Monster Magnet napjainkban veterán bandának számít, akik ha nem is éppen sztárok, de megbízhatóan megtöltik a klubokat, és a rockszíntéren nagyjából mindenki pontosan tisztában van vele a név hallatán, miben utaznak. Huszonöt évvel ezelőtt még gyökeresen más volt a helyzet: Dave Wyndorf zenekara bizarr, drogoktól szétesett csodabogarak tarkabarka gyülekezetének tűnt, és amikor megjelent a későbbi generációkra felbecsülhetetlen hatást gyakorló Dopes To Infinity mestermű, csupán nagyon kevesen értették, mire is megy ki a játék. De néha van ez így: annak idején a klasszikus Kyuss-lemezeket is jóval szűkebb tábor hallgatta, mint ahányan később állították magukról. Márpedig ha az úgynevezett stoneres vonalról beszélünk, a Kyuss-albumokat leszámítva alighanem egyetlen lemez sem fejtett ki akkora hatást, mint ez.