Klasszikushock

Pénteken új korszak kezdődött a Saxon életében, hiszen a veterán Paul Quinn hajlott korára tekintettel elbúcsúzott a turnézástól és nyugdíjazta magát. Paul posztján a koncerteken innentől a NWOBHM-éra egy másik legendás gitárosa, a Diamond Head-főnök Brian Tatler áll majd, a friss fejezet pedig jó apropót szolgáltat, hogy felidézzük a zenekar másodvirágzásának kezdetét a '90-es évek utolsó éveiben. Ehhez ugyanis a maga idejében szintén egy gitároscsere jelentette a katalizátort, amikor is a társainál fiatalabb Doug Scarratt váltotta a felállásban az alapember Graham Olivert. Az első vele készített album, az 1997-es Unleash The Beast egyértelműen a banda legerősebb teljesítményét jelentette a '80-as évek elejének fénykora óta, és megágyazott a Saxon máig kitartó, 21. századi népszerűségének.

Bár minden korábbinál hatalmasabb sikereket arattak vele, a Metallica már az 1991-es fekete albummal is hihetetlen vitákat kavart a rajongótáborban. Úgy tűnt, ennél jobban fizikai képtelenség megosztani a közönséget, ám jött az 1996-os Load és az 1997-es Reload, és még radikálisabban sarkos véleményeket váltottak ki. A zenekar ezután karrierje legzavarosabb évein evickélt át, hogy aztán főnixként támadjanak fel a 2003-as St. Angerrel – és megint minden korábbinál hatalmasabb követ dobtak vele az állóvízbe. Azóta eltelt húsz év, a lemez körül dúló viták máig sem csitultak el teljesen, ám egyértelmű: ha nem adják ki magukból ezt a roppant agresszív, frusztrált, szinte emészthetetlenül tüskés albumot, a zenekar nem élte volna túl a belső válságcunamit.

David Lee Roth a Van Halen karrierjének abszolút anyagi csúcsán, az 1984 lemez turnéi után lépett ki a zenekarból. A szakma és a rajongótábor ekkor egyaránt attól tartott: a rockszínpadok legextravagánsabb showmanjeként elhíresült énekes mind saját, mind társai pályafutását kinyírta a teljesen váratlan döntéssel. Aztán persze gyorsan bebizonyosodott, hogy szó sincs ilyesmiről: a Van Halen új sikerkorszakot nyitott Sammy Hagarrel, Roth pedig szintén elképesztő eredményeket produkált első albumával, az Eat 'Em And Smile-lal. A folytatás, az idén harmincöt éves Skyscraper már jobban megosztotta a közönséget, ám nyugodtan kijelenthetjük: bátorságával, kreativitásával még ezzel együtt is túlnőtt közvetlen elődjén.

Negyven évvel ezelőtt, 1983 tavaszán jelent meg a ZZ Top Eliminator albuma. A lemez cseppet sem tűnt magától értetődő sikernek, ám jelentős mértékben a kibontakozó klipkorszaknak köszönhetően mégis kora egyik legbrutálisabban fogyó albuma lett. Emellett produkciós szempontból is elképesztő hatást gyakorolt a teljes rockszíntérre. Épp a szédületes eredmények miatt utólag már ritkábban esik szó róla, hogy az Eliminator a maga idejében kifejezetten vitatott lemeznek számított, méghozzá nemcsak a ZZ Top rajongótáborában: az irányítást teljesen saját kezébe vevő Billy Gibbonsnak saját zenésztársaival is bőven akadtak nézeteltérései a kis túlzással szinte szólóban elkészített anyag miatt.

Ha szóba kerül a metálzene és a kalózok kapcsolata, netán elhangzik a kalózmetál kifejezés, szinte magától és teljesen jogosan tör elő az emberből a Running Wild felkiáltás, hiszen a Rock 'N' Rolf kapitány vezette csapat neve harmadik lemezüktől kezdődően összeforrt a halálfejes lobogóval. A Hamburgban, még a '70-es évek derekán alakult zenekar a '80-as évek második felében, majd a '90-es évek fordulóján klasszikus anyagok egész sorát tette le az asztalra, mégis szomorú apropója van annak, hogy régi adósságot törlesztve mi is megemlékezünk róluk a Klasszikushock! rovatban: az említett éra gitárosa, Michael Kuppert, alias Majk Moti idén február 16-án elhunyt.

Mivel Candlemass-klasszikunk még nem volt, talán helyénvaló volna a debütalbummal kezdeni, pláne hogy az Epicus Doomicus Metallicus címében is egy komplett műfaj keresztapjává teszi a svédeket. Ugyanakkor mivel pár éve újra belépett a Végzet Ajtaján eredeti énekesük, aki azelőtt csak az említett anyagon hallatta jellegzetes és három évtized alatt előnyére érett, jellegzetes hangját, és akinek esze ágában sincs elhagyni az Omega Kört a Vakok Hídján át, a friss jubileumi újrakiadás kapcsán érdemes lehet kicsit a második lemeznél elidőzni.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Thin Lizzy utolsó albuma. A Thunder And Lightning Phil Lynott zenekarának minden addigi teljesítményénél keményebb, modernebb muzsikát rejtett, amiért jelentős mértékig a frissen leigazolt ifjú titán, John Sykes gitáros felelt. Az emberi tényezők, így elsősorban a főnök egyre súlyosabb drog- és alkoholproblémái már nem tették lehetővé, hogy a lejtőn nekiindult zenekar visszakapaszkodjon a csúcsra, így a lemez nem is tudta megfelelő mértékben kifutni magát. Ám fináléként a zenekar még egyszer, utoljára megvillantotta a maga zsenialitását, az eredmény pedig egy szenzációs gitárjátékkal ellátott, robbanékonyan energikus, óriási dalokkal teli hard rock mestermű lett.

Negyedszázaddal ezelőtt, ezekben a hónapokban egy olasz zenekar a semmiből az európai heavy metal színtér élbolyába emelkedett. A Rhapsody az akkortájt felívelő tradicionális újjáéledés egyik vezérhajója lett, ám sok korabeli pályatárssal ellentétben nem pusztán a '80-as évekbeli levest melegítették fel. Szimfonikus megközelítésükkel, grandiózus elképzeléseikkel sikerült igazi különlegességet letenniük az asztalra, ami abban a formában korábban nem létezett. A zenekar néhány év tündöklés után gellert kapott és megkettőződött, ám első albumaik mára kétségtelenül a műfaj klasszikusai – és minden a Legendary Tales debüttel kezdődött.

A Destruction kétségkívül ott tanyázik a német – és így az európai – thrash metal színtér topcsapatai között. Ráadásul már a hőskorban, a műfaj megszületésekor is jelen voltak, így régi adósságot törlesztünk most, amikor harmadik nagylemezük, a Release From Agony megjelenésének tavaly év végi, harmincöt éves jubileuma kapcsán végre róluk is megemlékezünk a Klasszikushockban.

Glenn Hughes pszichedelikus hullámvasútra emlékeztető munkásságának jól dokumentált állomásai, tehát a Trapeze és a Deep Purple vele készült korszakalkotó lemezei, félresikerült Black Sabbath-szerepvállalása, majd rehabilitált szólókarrierje és különböző szupergroupok, illetve vendégszereplések keretében történt másod- és harmadvirágzásai minden magára valamit is adó rockrajongó előtt ismertek. Ugyanakkor a Rock Hangja számos érdekfeszítő és nem annyira magától értetődő kollaboráció fő letéteményeseként is elkövetett jó pár olyan kultikus művet, melyekről méltánytalanul kevés szó esik: a Phenomena projekt albumai, a Geoff Downes-szal közösen létrehozott The Work Tapes lemez vagy éppen a Robin George-dzsal készített Sweet Revenge korong mindenképpen ezen érdekességek sorát gyarapította az elmúlt évtizedekben. A kicsivel több mint negyven évvel ezelőtt megjelent, felejthetetlen Hughes/Thrall-album viszont alighanem a legkülönlegesebb mind közül, ami egyben máig lezáratlan fejezetét képezi a Glennről szóló krónikáknak.

1992. február 25-én jelent meg az egykori kultikus amerikai hardcore zenekar a Black Flag frontember, az idén már 61. életévét taposó Henry Rollins saját magáról elnevezett zenekarának negyedik nagylemeze, a The End Of Silence címen a független Imago lemezkiadónál. Lényegében ez a zenekar harmadik önálló dalgyűjteménye, mivel 1990-ben egy live albumot jelentettek meg Turned On címmel, amin már felbukkantak olyan dalok is, amelyek stúdiófelvételként majd csak a The End Of Silence-on hallhatóak először. Megemlékezésün apropója, hogy február 12-én Budapesten, a Katona József Színházban Rollins spoken word estet tart a Good to See You elnevezésű előadássorozatának keretében.

Idén harmincöt éve következett be a White Lion áttörése. Mike Tramp, Vito Bratta, James LoMenzo és Greg D'Angelo útja a csúcsra hosszabbnak bizonyult a korszakban jellemzőnél, ám a zenekar a hajmetál-éra egyik emblematikus albumát tette le az asztalra a Pride-dal, amely a Wait és a When The Children Cry dalok sikere révén milliókkal ismertette meg a nevüket. Az imázsa miatt már a maga idejében és a grunge-korszakban is rengeteget gúnyolt zenekar sikerei végül kérészéletűnek bizonyultak, visszatérésükre pedig személyes okok miatt azóta sincs esély, az 1987-es album azonban több mint három és fél évtizeddel megjelenése után is az akkori idők kiemelkedő teljesítményei közé kívánkozik.

Ha szóba kerül az Akela neve, sokan hajlamosak őket elintézni egyetlen legyintéssel, meglehetősen igazságtalanul. A zenekar persze már a kezdetektől igyekezett nyilatkozataiban és megnyilvánulásaiban betuszkolni saját magát a prosztó skatulyába, a helyzet azonban az, hogy a klasszikus Akela összehozott nem egy olyan thrash metal alapvetést, melyek a mai napig megkerülhetetlenek itthon. Ráadásul, míg a hazai nagyok korai anyagaira sok esetben túl egyértelműen nyomta rá a bélyeget némelyik nyugati példakép hatása, addig az Akela már egész a kezdetektől minden ízében magyar, markáns saját hangzásvilággal rendelkezett. Pálvölgyi „Pávcsi″ László és Pavelka Gyula vezetésével kezük alatt a thrashriffek olyan depresszív atmoszférát árasztó dalokká álltak össze, melyekre Katona „Főnök″ László sok esetben keserű humorral átszőtt, remek szövegei tették fel a koronát.

Ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy zenekar koncertalbum révén emelkedjen magasabb szintre, és az élő produkcióból több találjon gazdára, mint egy stúdiólemezből – és ugyanígy elképzelhetetlen volt az ilyesmi a rockzene őskorában is. A paradigmaváltást és az élő albumok legendás reneszánszát gyakorlatilag egyetlen koncertlemez, a Deep Purple épp ötven évvel ezelőtt kiadott Made In Japanje hozta el. A csapat überelhetetlen Mark II felállásának minden virtuozitását, kreativitását és robbanékonyságát bakelitbe préselő kiadványt hallgatva mindez fél évszázaddal később is maximálisan érthető.

Ötven évvel ezelőtt jelent meg a Uriah Heep ötödik albuma, amely már a második sorlemezük volt abban az évben, és egyben a második munkájuk, amelyen a legklasszikusabb felállás zenélt. Noha a The Magician's Birthday a csapat tagjai szerint a rohammunka miatt nem érte el közvetlen elődje, a Demons And Wizards színvonalát, a mai napig is egyik alapklasszikusuknak számít, és izgalmas színekkel bővítette palettájukat. A zenekar az aktuális, december 11-én Magyarországot is elérő turnén is három-négy dalt játszik az anyagról, ami ékesen bizonyítja, mennyire fontos pontot jelentett a pályafutásukban ez a pompázatos – csicsás? – borítóba csomagolt mű.

December 11-én ismét Budapesten lép fel a Uriah Heep, akik fennállásuk fél évszázados jubileumát ünneplik az aktuális, a covid miatt némileg elcsúsztatott turnéval. Mindez bőven elég apropó, hogy folytassuk a két éve a Salisburyvel megkezdett sort, és kicsit javítsuk az arányokat heepileg a Klasszikushockban. Ehhez pedig természetesen az idén ötvenéves alapklasszikusok adják magukat a legildomosabban. A Demons And Wizards már csak azért sem kerülhető meg a zenekar életművében, mert Lee Kerslake és Gary Thain csatlakozásával ezen zenélt először együtt a legklasszikusabb felállás, itt kapott helyet a banda történetének legnagyobb slágere – és számos rajongó szerint soha többé nem is múlták felül a lemezt.

Ha legutóbb az Extreme kapcsán azon lamentáltam, hogy milyen furcsa úgy visszatekintő cikket írni, hogy real time ismertük az adott lemezt, mit mondjak akkor arra, ha egy másik, éppen aktuális klasszikról Shock!-ismertető is született a maga idejében? Igaz, ez még a nyomtatott magazin volt, na de akkor is bizarr kissé – viszont ahogy az idő halad, egyre több ilyen lesz. Yngwie-klasszikunk is volt már egy pár, olyan is, ami már nem a kimondott közmegegyezéses alapmű, viszont mindenképpen érdemes elidőzni kicsit annál az anyagnál, amire egy emberként mondja minden rajongója és kedvelője, hogy ez a legutolsó igazán ütős lemeze. Merthogy már ennek is huszonöt éve.

Harminc évvel ezelőtt, 1992 novemberében jelent meg a Biohazard második nagylemeze. Az Urban Discipline a Body Count és a Rage Against The Machine debütáló albumaival együtt alapvető megtermékenyítő hatást gyakorolt az évtized színterére a Punishment és a Shades Of Grey dalok óriási sikere révén. A brooklyni négyesfogat ugyanakkor nemcsak hardcore-t, metált és hip-hopot ötvöző muzsikájával, de nagyvárosi problémákat boncolgató szövegvilágával, balhés, „először ütök, aztán kérdezek" imázsával is az éra legtöbbet másolt csapatai közé tartozott. Évfordulós visszaemlékezésünknek a klasszikus felállás jövőre esedékes második újjáalakulása is apropót ad.

Eleinte a november 28-ai újabb magyar koncert előtti kedvcsinálónak és a július 5-én elhunyt Manny Charlton gitáros előtti főhajtásnak szántuk, hogy törlesztjük régóta esedékes tartozásunkat a Nazereth felé. November 8-án azonban a sors közbelépett, visszatekintésünknek most már kétszeresen is szomorú apropója van: 76 éves korában elhunyt a legendás skót hard rockerek csaknem tíz éve nyugdíjba vonult klasszikus korabeli énekese, Dan McCafferty is. A Klasszikushockban a zenekar korai éveit idézzük fel.

Huszonöt évvel ezelőtt, 1997. november 5-én mutatta be a pár hónappal korábban kiadott One Second albumot a Paradise Lost a Petőfi Csarnokban, így, ha már nyáron lemaradtunk a lemez megjelenésének évfordulójáról, most sort kerítünk rá a rovatban. A One Second körül már közvetlen utódja, a Host fényében is lecsillapodtak némiképp a kedélyek, így, negyedszázaddal később meg főleg, ám a maga idejében kifejezetten vitatott albumnak számított: hiába ez a mai napig Nick Holmesék legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa, akkoriban végletesen megosztották a tábort az előzményekhez képest kevésbé súlyos, elektronikusabb megközelítésű dalok. A paradigmaváltásnak azonban több alapos oka is volt.

Huszonöt évvel ezelőtt, ínséges évek és némi felszín alatti forrongás után már valósággal pezsgett az európai heavy metal undeground. Frissen láthatóvá vált vagy új kiadók ontották a fiatal zenekarok és magukra talált régi bandák lemezeit, méghozzá olyan irányzatokban, amelyekre néhány évvel korábban már mindenki örökre keresztet vetett. 1997 őszére senki előtt sem lehetett kétséges, hogy a heavy metal visszatért. A föld alatt formálódó folyamatok végső katalizátora egy elsőlemezes svéd zenekar lett, akik a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, a legmegfelelőbb lemezzel.

Egyre viccesebb (vagy szomorúbb), ahogy az ember egyre régebbi és régebbi klasszikusokról mondhatja el, hogy megjelenéskor már ismerte őket. A ′90-es évek eleje a negyveneseknek már csak ilyen, „szerencsére″ az, hogy ismertük, nem feltétlenül jelenti, hogy fel is fogtuk ezek jelentőségét, megértettük vagy egyáltalán tetszettek. Főleg, ha egy nagyon nem kommersz anyagról van szó, amihez ízlésben-fejben-lélekben érni kell. Nos, a mostanában harmincadik évét betöltő hármas Extreme-korong pontosan ilyen, ráadásul becsapós módon: megvannak a maga fogós, slágeres pillanatai, még a More Than Wordshöz viszonyítva is, de nem csoda, hogy nem tudott olyan eladásokat produkálni, mint elődje. Hiszen bár a Pornograffitti is hosszú, intelligens és igényes volt, az mégiscsak egy tökös, funkos hatású rocklemez, ami ráadásul a hajmetál hőskorában jelent meg. A III Sidesról mindez egyáltalán nem mondható el – összességében viszont talán ez minden idők hajbanda által elkövetett legprogosabb albuma.

Érdekes, hogy ezt a felkérést annak ellenére is megkaptam szerkesztőnktől, hogy szerinte „az 1987-es Dream Evilt még vitte a lendület, de végül mind zenei színvonalában, mind anyagi eredményeiben messze elmaradt az elődöktől". Persze lehet, hogy valamikor beszéltünk róla, mekkora kedvenc nálam – természetesen három elődjével együtt – a most harmincöt évessé érő, a klasszikus DIO-korszak utolsó állomását jelentő lemez. Na meg persze nem feltétlenül kell, hogy ebben a rovatban közmegegyezéses alapművek foglaljanak helyet – igaz, a szóban forgó album már csak megjelenésének évszáma miatt is annak kell, hogy számítson, tekintve hogy mind a zenekar, mind a műfaj ekkoriban élte abszolút csúcskorszakát.

Ma már nehezen visszafejthető – és talán felesleges is ezzel foglalkozni –, hogy mi lett volna a svéd Tiamattal, ha az 1994-es keltezésű Wildhoney soha nem készül el, és Johan Edlundék nem ütnek vele jól látható rést az underground falán. Akármennyire együgyűnek is hangzik ez a gondolatmenet, az kétségtelen, hogy ha nincs az említett album, sok minden másként alakul a banda háza táját, és talán a legfontosabb: ebben a formájában az A Deeper Kind Of Slumber biztosan nem születik meg – éppen negyed évszázaddal ezelőtt. Ha pedig mindez így alakul, a ma már klasszikus státuszban kezelt albumokban igen gazdag 1997-es évből is hiányozna egy nagyon fontos mozaikdarab, sokunk számára.

Negyven évvel ezelőtt látott napvilágot a Judas Priest történetének legsikeresebb albuma, amelynek megjelenése – különösen Észak-Amerikában – egybeesett a hard rock és heavy metal műfaj végérvényes berobbanásával. A Screaming For Vengeance ennek következtében a tengerentúlon a mai napig egyet jelent a zenekarral, és 2022-ben is kihagyhatatlan koncertslágereket rejt a birminghami alapcsapat repertoárjából. Nem kérdés, hogy ez itt a '80-as évek egyik legmeghatározóbb albuma a műfajban – amely egészen mostanáig a Klasszikushock rovat egyik legfájóbb restanciájának számított. De előbb-utóbb minden mulasztást pótolni kell.

Mostanra alighanem mindenki értesült róla, akit érint: 2023-ban ismét turnéra indul a Pantera. Az új felállásban a két élő tagot, Phil Anselmo énekest és Rex Brown basszert Zakk Wylde gitáros és Charlie Benante dobos egészíti majd ki a 2004-ben meggyilkolt Dimebag Darrell, illetve bátyja, a 2018-ban szívelégtelenség következtében elhunyt Vinnie Paul posztján. Noha Dime és Vinnie örökösei hozzájárultak a lépéshez, a bejelentést óriási vitacunami követte, ami azóta sem látszik csitulni. Nem is kívánkozik jobb alkalom kicsit körbejárni a döntést, mint a napokban huszonöt éve megjelent Official Live: 101 Proof koncertlemez jubileuma, amely abszolút ereje teljében mutatta meg a '90-es évek legfontosabb amerikai metálbandáját.