Klasszikushock

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Yes 90125 című albuma. A lemezzel a megújult felállású progresszív csapat kissé fonák módon került fel a rockszakma csúcsára, az anyag ugyanis eredetileg nem is Yesnek készült, csupán a munkafolyamat során alakult úgy, hogy végül a bejáratott, patinás néven jelent meg. Utólag azonban aligha történhetett volna ennél jobb velük: Trevor Rabin zenei vezérletével a zenekar a '70-es évek Yesének minden erényét átörökítette az új évtizedbe, ám olyan formában, hogy azzal a régi hívek mellett az akkori tizenéveseknek és az egyszeri slágerhallgatóknak is tudtak mit mondani. Ezzel egyidejűleg pedig a 90125 a zenekar továbbélését is megalapozta.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Night Ranger második albuma. Jack Blades, Kelly Keagy, az Ozzy Osbourne turnézenekarát is megjárt Brad Gillis, Jeff Watson és Alan Fitzgerald a korai MTV-korszak egyik meghatározó rocklemezét tette le az asztalra a Midnight Madness-szel, amely egyben egyfajta átmenetet is képezett az előző évek FM-rádiós AOR-ja és a már ízig-vérig '80-as évekbeli dallamos hard rock, vagy ha úgy tetszik, pop metal között. Az album legmaradandóbb dalának bizonyult Sister Christian pedig egyértelműen az új évtized rockslágereinek egyik prototípusa volt: van, aki egyenesen odáig merészkedik, hogy a power-líra formulát a Night Ranger szabadalmaztatta, mégpedig ezzel a dallal.

Az Iced Earth sorsa jelenleg finoman szólva is kérdéses, hiszen a csapat egyszemélyi vezetője, Jon Schaffer gitáros aktívan részt vett a washingtoni Capitoliumnál kirobbant 2021. január 6-ai zavargásokban, és jelenleg is az FBI felügyelete mellett várja a jövőre esedékes ítéletet. Huszonöt évvel ezelőtt azonban minden jel arra mutatott, hogy nem létezik amerikai tradicionális metálbanda, amelyikre fényesebb jövő várna a floridai csapatnál. Az 1996-os The Dark Sagával és az 1998-as Something Wicked This Way Comes albummal a zenekar telibe kapta az ezredvégi heavy metal hullámot – és épp ma huszonöt éve játszottak Budapesten az akkori turnén. Ennek alkalmából felelevenítjük kicsit a negyedszázaddal ezelőtti eseményeket.

Megoszlanak a vélemények, hogy a Bon Jovi hány klasszikus albumot készített pályafutása során: akárcsak a összes többgenerációs zenekar esetében, náluk sem mindegy, az ítészek közül ki melyik állomáson ült fel a negyven éve robogó szerelvényre. Abban viszont nagy az egyetértés az ősrajongók között, hogy az első négyet mindenképpen annak kell tekinteni. A '80-as évekbeli hőskorszakuk betetőzését jelentő, a napokban harmincöt éves New Jersey a csapat felnőtté válásának lényeges mérföldköveként ugyanakkor már azt is sejtetni engedte, hogy a keleti parti ötös nemsokára kinövi a spandexgatyás-flitteres hajmetál kereteit és velük az irányzat elkerülhetetlen bukása után is számolni kell majd.

Két okból is indokolt végre leporolni a Klasszikushockban a Metal Church első lemezét. Kirk Arrington májusi halálhíre az első, tragikus apropó, hiszen a dobos elhunytával már a második pótolhatatlan ember távozott az 1984-es debütöt készítő felállásból. A második ok pedig a frissen megjelent Congregation Of Annihilation lemez, amelyen az új énekessel, Marc Lopessel megerősített banda bevallottan az első anyag karcosabb, súlyosabb vonalához akart visszakanyarodni. De mitől is olyan megkerülhetetlen ez az US power metal alapmű? Járjunk a végére!

A thrash metal kialakulása kapcsán elsősorban ma is a Bay Areát emlegetjük őshazaként, az ottani bandákat pedig, mint a műfaj keresztapáit, kitalálóit, pionírjait. Az persze tény, hogy a színtér egész történetét meghatározó, aranykorát elhozó csapatok innen indultak, továbbá a világ jelenleg leghatalmasabb metálzenekara, a Metallica is a thrashszínpadokról vált gigásszá. Mégis alapos a gyanú, hogy a legeslegelső thrash metal zenekar mégsem Amerikából jött, hanem egy olyan országból, ami ma sem tekinthető igazi metal zenei nagyhatalomnak, bő negyven éve pedig végképp nem volt az. Arról a Kanadáról beszélünk, ami jogosan lehetett büszke ugyan a Rushra és a Triumphra, rajtuk kívül azonban nemzetközi szinten sikeres és elismert produkciót a '80-as évek elejére még nem tudott kitermelni.

Néhány héttel ezelőtt jelent meg a Voivod visszatekintő, szülinapi lemeze, a Morgöth Tales, melyen a csapat saját korábbi lemezeiről idézett fel egy-egy nótát, és ahogy akkor ígértük, az ünneplés tovább folytatódik a Shock! hasábjain. Ezúttal az idén éppen harmincéves The Outer Limits kerül sorra, az a lemez, amely az első Snake-éra utolsó anyaga volt.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Korn harmadik albuma. A Follow The Leader kiadásának idejére a színtér már totális Korn-betegségben szenvedett, és régi, illetve új zenekarok tucatjai kopírozták szemérmetlenül Jonathan Davisék megszólalását. A csapat már az album címével is nekik üzent, de a zenei anyag is markánsan eltért az első két lemez megszólalásától. Eleinte talán kétesélyesnek tűnt, mire mennek mindezzel, ám a végeredmény őket igazolta: a totálisan szétesett állapotban felvett album a siker új szintjére lökte a bakersfieldi ötösfogatot, és a mainstream színtéren is berobbantotta a fullos nu metal őrületet. Mindez azért is pikáns, mert a hármas Korn-album valójában egyáltalán nem nyilvánvaló slágergyűjtemény – mai fejjel sem.

Félreértett zenekarok mindig voltak és lesznek, olyanra azonban viszonylag ritkán van példa, hogy egy banda munkássága utólag kezd más megítélés alá esni. A brit Police több okból kifolyólag jutott erre a sorsra feloszlása után: egyrészt a tömegek és a későbbi generációk mindig is legutolsó sikerükkel, a maga idejében elképesztő őrületet kiváltó és azóta önálló életre kelt Every Breath You Take erősen popos-softrockos-romantikus beütéseivel azonosították őket; másrészt frontemberük, a minden előzményt elhomályosító szólópályát felépített Sting galaktikus sikerszériája is közrejátszott abban, hogy a nagyközönség egy idő után már más szemmel, mindezek fényében kezdte nézni munkásságukat, holott a mainstream-szemlélet mindössze egy kisebb és nem feltétlenül a leglényegesebb szegmensét reprezentálta az eklektikus Police-stílusnak. Éppen ezért, ha valaki valós képet akar kapni a zseniális trió páratlan életművéről, annak nem elég lebilincselő hattyúdaluk, a Synchronicity éppen negyvenéves mesterművét ismerni, hanem érdemes visszaásni a kezdetekhez.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Winger első nagylemeze. Az album a rajta szereplő óriási slágereknek köszönhetően gyorsan sztárstátuszba lökte Kip Winger, Reb Beach, Paul Taylor és Rod Morgenstein zenekarát, ám később, a '90-es évek őrségváltása után kevés csapatot ért annyi támadás, mint őket. Valahol ironikus, hogy ha létezett banda a '80-as évek dallamos hard rock színterén, amelyik semmiféle gúnyt nem érdemelt meg, hát az a Winger volt: ugyan a debütön minden, az érára jellemző produkciós és imázsbeli vadhajtás ott figyel, mai fejjel is hallható, hogy a dalokat boszorkányos képzettségű zenészek írták, fiatal korukat meghazudtoló érettséggel és céltudatossággal.

Harminc éve, 1993. augusztus 10-én, oslói lakásában meggyilkolták Øystein „Euronymous" Aarsethet, a Mayhem nevezetű black metal alapbanda főnökét/gitárosát, és abban a pillanatban minden megváltozott. Oslóban és környékén hirtelen mindenki gyanús lett, aki valamelyik feketefém-zenekar pólóját viselte, a világ más tájain pedig, ezzel egyidejűleg, hirtelen nagyon sokan lettek kíváncsiak rá, mi fán is terem a black metal. Magával a szóban forgó gyilkossággal kapcsolatban meglehetősen egyszerű dolguk volt a hatóságoknak, a mindössze 25 éves gitárost a Burzum név mögött álló Kristian „Varg" Vikernes késelte meg, aki abban a biztos tudatban tehetett beismerő vallomást, hogy Euronymousszal együtt a Mayhemet is sírba tette. Ez aztán mégsem így alakult, de a stílus keresztapáinak öröksége még sokáig csupán magával a véres legendával volt egyenértékű. Euronymous már nem érhette meg a Mayhem első LP-jének kiadását, mindösszesen egyetlen „gyermekét" tarthatta ilyen módon a kezei között. Ez pedig nem más, mint a címében is roppant profetikus Deathcrush EP, amelynek kivesézésével most rá emlékezünk.

„Azt hiszem, az Endorama az egyik legerősebb Kreator-lemez mind közül, csak sok ember nem igazán érti, hogy mit is akartunk csinálni akkoriban. Nagyon mély az a lemez, rengeteg a melódia rajta, egy nagyon melankolikus anyag. Benne van az az érzés is, amit a millenniummal kapcsolatban éreztem. Senki sem tudta, mi fog történni, és ez hatott ránk is akkoriban. Olyasmi volt az az anyag, mint egy búcsú a régi évezredtől" – nyilatkozta 2005-ben Mille Petrozza a Shock!-nak, mikor a Petőfi Csarnok backstage-ében beszélgettünk az akkor friss Enemy Of God megjelenése kapcsán. Ebben az összegzésben gyakorlatilag minden benne van, amit az Endoramáról tudni kell, én pedig maximálisan egyet is értek vele.

Pénteken új korszak kezdődött a Saxon életében, hiszen a veterán Paul Quinn hajlott korára tekintettel elbúcsúzott a turnézástól és nyugdíjazta magát. Paul posztján a koncerteken innentől a NWOBHM-éra egy másik legendás gitárosa, a Diamond Head-főnök Brian Tatler áll majd, a friss fejezet pedig jó apropót szolgáltat, hogy felidézzük a zenekar másodvirágzásának kezdetét a '90-es évek utolsó éveiben. Ehhez ugyanis a maga idejében szintén egy gitároscsere jelentette a katalizátort, amikor is a társainál fiatalabb Doug Scarratt váltotta a felállásban az alapember Graham Olivert. Az első vele készített album, az 1997-es Unleash The Beast egyértelműen a banda legerősebb teljesítményét jelentette a '80-as évek elejének fénykora óta, és megágyazott a Saxon máig kitartó, 21. századi népszerűségének.

Bár minden korábbinál hatalmasabb sikereket arattak vele, a Metallica már az 1991-es fekete albummal is hihetetlen vitákat kavart a rajongótáborban. Úgy tűnt, ennél jobban fizikai képtelenség megosztani a közönséget, ám jött az 1996-os Load és az 1997-es Reload, és még radikálisabban sarkos véleményeket váltottak ki. A zenekar ezután karrierje legzavarosabb évein evickélt át, hogy aztán főnixként támadjanak fel a 2003-as St. Angerrel – és megint minden korábbinál hatalmasabb követ dobtak vele az állóvízbe. Azóta eltelt húsz év, a lemez körül dúló viták máig sem csitultak el teljesen, ám egyértelmű: ha nem adják ki magukból ezt a roppant agresszív, frusztrált, szinte emészthetetlenül tüskés albumot, a zenekar nem élte volna túl a belső válságcunamit.

David Lee Roth a Van Halen karrierjének abszolút anyagi csúcsán, az 1984 lemez turnéi után lépett ki a zenekarból. A szakma és a rajongótábor ekkor egyaránt attól tartott: a rockszínpadok legextravagánsabb showmanjeként elhíresült énekes mind saját, mind társai pályafutását kinyírta a teljesen váratlan döntéssel. Aztán persze gyorsan bebizonyosodott, hogy szó sincs ilyesmiről: a Van Halen új sikerkorszakot nyitott Sammy Hagarrel, Roth pedig szintén elképesztő eredményeket produkált első albumával, az Eat 'Em And Smile-lal. A folytatás, az idén harmincöt éves Skyscraper már jobban megosztotta a közönséget, ám nyugodtan kijelenthetjük: bátorságával, kreativitásával még ezzel együtt is túlnőtt közvetlen elődjén.

Negyven évvel ezelőtt, 1983 tavaszán jelent meg a ZZ Top Eliminator albuma. A lemez cseppet sem tűnt magától értetődő sikernek, ám jelentős mértékben a kibontakozó klipkorszaknak köszönhetően mégis kora egyik legbrutálisabban fogyó albuma lett. Emellett produkciós szempontból is elképesztő hatást gyakorolt a teljes rockszíntérre. Épp a szédületes eredmények miatt utólag már ritkábban esik szó róla, hogy az Eliminator a maga idejében kifejezetten vitatott lemeznek számított, méghozzá nemcsak a ZZ Top rajongótáborában: az irányítást teljesen saját kezébe vevő Billy Gibbonsnak saját zenésztársaival is bőven akadtak nézeteltérései a kis túlzással szinte szólóban elkészített anyag miatt.

Ha szóba kerül a metálzene és a kalózok kapcsolata, netán elhangzik a kalózmetál kifejezés, szinte magától és teljesen jogosan tör elő az emberből a Running Wild felkiáltás, hiszen a Rock 'N' Rolf kapitány vezette csapat neve harmadik lemezüktől kezdődően összeforrt a halálfejes lobogóval. A Hamburgban, még a '70-es évek derekán alakult zenekar a '80-as évek második felében, majd a '90-es évek fordulóján klasszikus anyagok egész sorát tette le az asztalra, mégis szomorú apropója van annak, hogy régi adósságot törlesztve mi is megemlékezünk róluk a Klasszikushock! rovatban: az említett éra gitárosa, Michael Kuppert, alias Majk Moti idén február 16-án elhunyt.

Mivel Candlemass-klasszikunk még nem volt, talán helyénvaló volna a debütalbummal kezdeni, pláne hogy az Epicus Doomicus Metallicus címében is egy komplett műfaj keresztapjává teszi a svédeket. Ugyanakkor mivel pár éve újra belépett a Végzet Ajtaján eredeti énekesük, aki azelőtt csak az említett anyagon hallatta jellegzetes és három évtized alatt előnyére érett, jellegzetes hangját, és akinek esze ágában sincs elhagyni az Omega Kört a Vakok Hídján át, a friss jubileumi újrakiadás kapcsán érdemes lehet kicsit a második lemeznél elidőzni.

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a Thin Lizzy utolsó albuma. A Thunder And Lightning Phil Lynott zenekarának minden addigi teljesítményénél keményebb, modernebb muzsikát rejtett, amiért jelentős mértékig a frissen leigazolt ifjú titán, John Sykes gitáros felelt. Az emberi tényezők, így elsősorban a főnök egyre súlyosabb drog- és alkoholproblémái már nem tették lehetővé, hogy a lejtőn nekiindult zenekar visszakapaszkodjon a csúcsra, így a lemez nem is tudta megfelelő mértékben kifutni magát. Ám fináléként a zenekar még egyszer, utoljára megvillantotta a maga zsenialitását, az eredmény pedig egy szenzációs gitárjátékkal ellátott, robbanékonyan energikus, óriási dalokkal teli hard rock mestermű lett.

Negyedszázaddal ezelőtt, ezekben a hónapokban egy olasz zenekar a semmiből az európai heavy metal színtér élbolyába emelkedett. A Rhapsody az akkortájt felívelő tradicionális újjáéledés egyik vezérhajója lett, ám sok korabeli pályatárssal ellentétben nem pusztán a '80-as évekbeli levest melegítették fel. Szimfonikus megközelítésükkel, grandiózus elképzeléseikkel sikerült igazi különlegességet letenniük az asztalra, ami abban a formában korábban nem létezett. A zenekar néhány év tündöklés után gellert kapott és megkettőződött, ám első albumaik mára kétségtelenül a műfaj klasszikusai – és minden a Legendary Tales debüttel kezdődött.

A Destruction kétségkívül ott tanyázik a német – és így az európai – thrash metal színtér topcsapatai között. Ráadásul már a hőskorban, a műfaj megszületésekor is jelen voltak, így régi adósságot törlesztünk most, amikor harmadik nagylemezük, a Release From Agony megjelenésének tavaly év végi, harmincöt éves jubileuma kapcsán végre róluk is megemlékezünk a Klasszikushockban.

Glenn Hughes pszichedelikus hullámvasútra emlékeztető munkásságának jól dokumentált állomásai, tehát a Trapeze és a Deep Purple vele készült korszakalkotó lemezei, félresikerült Black Sabbath-szerepvállalása, majd rehabilitált szólókarrierje és különböző szupergroupok, illetve vendégszereplések keretében történt másod- és harmadvirágzásai minden magára valamit is adó rockrajongó előtt ismertek. Ugyanakkor a Rock Hangja számos érdekfeszítő és nem annyira magától értetődő kollaboráció fő letéteményeseként is elkövetett jó pár olyan kultikus művet, melyekről méltánytalanul kevés szó esik: a Phenomena projekt albumai, a Geoff Downes-szal közösen létrehozott The Work Tapes lemez vagy éppen a Robin George-dzsal készített Sweet Revenge korong mindenképpen ezen érdekességek sorát gyarapította az elmúlt évtizedekben. A kicsivel több mint negyven évvel ezelőtt megjelent, felejthetetlen Hughes/Thrall-album viszont alighanem a legkülönlegesebb mind közül, ami egyben máig lezáratlan fejezetét képezi a Glennről szóló krónikáknak.

1992. február 25-én jelent meg az egykori kultikus amerikai hardcore zenekar a Black Flag frontember, az idén már 61. életévét taposó Henry Rollins saját magáról elnevezett zenekarának negyedik nagylemeze, a The End Of Silence címen a független Imago lemezkiadónál. Lényegében ez a zenekar harmadik önálló dalgyűjteménye, mivel 1990-ben egy live albumot jelentettek meg Turned On címmel, amin már felbukkantak olyan dalok is, amelyek stúdiófelvételként majd csak a The End Of Silence-on hallhatóak először. Megemlékezésün apropója, hogy február 12-én Budapesten, a Katona József Színházban Rollins spoken word estet tart a Good to See You elnevezésű előadássorozatának keretében.

Idén harmincöt éve következett be a White Lion áttörése. Mike Tramp, Vito Bratta, James LoMenzo és Greg D'Angelo útja a csúcsra hosszabbnak bizonyult a korszakban jellemzőnél, ám a zenekar a hajmetál-éra egyik emblematikus albumát tette le az asztalra a Pride-dal, amely a Wait és a When The Children Cry dalok sikere révén milliókkal ismertette meg a nevüket. Az imázsa miatt már a maga idejében és a grunge-korszakban is rengeteget gúnyolt zenekar sikerei végül kérészéletűnek bizonyultak, visszatérésükre pedig személyes okok miatt azóta sincs esély, az 1987-es album azonban több mint három és fél évtizeddel megjelenése után is az akkori idők kiemelkedő teljesítményei közé kívánkozik.

Ha szóba kerül az Akela neve, sokan hajlamosak őket elintézni egyetlen legyintéssel, meglehetősen igazságtalanul. A zenekar persze már a kezdetektől igyekezett nyilatkozataiban és megnyilvánulásaiban betuszkolni saját magát a prosztó skatulyába, a helyzet azonban az, hogy a klasszikus Akela összehozott nem egy olyan thrash metal alapvetést, melyek a mai napig megkerülhetetlenek itthon. Ráadásul, míg a hazai nagyok korai anyagaira sok esetben túl egyértelműen nyomta rá a bélyeget némelyik nyugati példakép hatása, addig az Akela már egész a kezdetektől minden ízében magyar, markáns saját hangzásvilággal rendelkezett. Pálvölgyi „Pávcsi″ László és Pavelka Gyula vezetésével kezük alatt a thrashriffek olyan depresszív atmoszférát árasztó dalokká álltak össze, melyekre Katona „Főnök″ László sok esetben keserű humorral átszőtt, remek szövegei tették fel a koronát.

Ma már gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy zenekar koncertalbum révén emelkedjen magasabb szintre, és az élő produkcióból több találjon gazdára, mint egy stúdiólemezből – és ugyanígy elképzelhetetlen volt az ilyesmi a rockzene őskorában is. A paradigmaváltást és az élő albumok legendás reneszánszát gyakorlatilag egyetlen koncertlemez, a Deep Purple épp ötven évvel ezelőtt kiadott Made In Japanje hozta el. A csapat überelhetetlen Mark II felállásának minden virtuozitását, kreativitását és robbanékonyságát bakelitbe préselő kiadványt hallgatva mindez fél évszázaddal később is maximálisan érthető.