Klasszikushock

Óriási hiányosságot próbálunk orvosolni az egyetemes könnyűzene egyik, ha nem egyenesen leghíresebb albumával, ami már megjelenése idején is olyan példányszámokban lelt gazdára, hogy abban az időben még nem igazán volt példa hasonlóra. Nagyon nehéz lenne kiválasztani a legerősebb Beatles-lemezt, de az biztos, hogy az ötvenöt esztendővel ezelőtt megjelent Abbey Road akár a zenekar magnum opuszaként is aposztrofálható lenne, amelynek kulisszatitkai mögé érdemes egy kicsit közelebbről is bekukkantani.

Szeptember 14-én volt negyven éve, hogy napvilágot látott a Dokken második nagylemeze, ami meghozta a várva várt áttörést a Los Angeles-i négyesnek. A Tooth And Nail egy minden szempontból megerősödött, sikerre éhes zenekart mutatott, melyben komoly zenei és üzleti potenciál rejlett. A kérdés viszont már akkor is az volt, hogy a véletlenül sem egy irányba húzó tagok képesek-e megbecsülni magukat annyira, hogy egójukat, egymás iránt táplált ellenszenvüket, illetve vélt vagy valós sérelmeiket háttérbe szorítva, hosszú távon együttműködve aknázzák ki a bennük lévő mérhetetlen lehetőségeket. A válasz 1984-ben sem volt magától értetődő, pedig a Dokken jókor volt jó helyen.

Peter, hallod, micsoda ősz volt az huszonöt évvel ezelőtt! Akkor találkoztunk először, és én mindenekelőtt őszintén szkeptikus voltam, hogy ez a hang és ez a kiállás létezhet egyáltalán. Azt állítottad, hogy korhad, pusztul a világ, de közben egy tökéletes lemezt hoztál magaddal. Nem is értettem, hogy a nálam jobban értesültek miért mondják rá, hogy ez már túl sok, túl sötét a fekete, hogy ennek bizony tényleg nem lesz jó vége. Mit tudtam én, hogy mekkora bajban voltál, és mekkora mocsár felé tartasz éppen, hiszen sem azelőtt, se azóta nem hallottam olyat, ami felért volna a World Coming Downnal. Ha el tudtalak volna csípni egy szóra, szívesen elmondtam volna, megpróbálom hát huszonöt évvel később, immár nélküled.

Október 21-én, 66 éves korában elhunyt Paul Di'Anno. Az Iron Maiden lemezes korszakának első frontembere több mint két évtizede súlyos mozgásszervi problémáktól szenvedett, és egyébként is igen hányattatott, hullámvasútszerű pályafutást tudhatott maga mögött. Ugyanakkor az általa felénekelt első két Iron Maiden-album a heavy metal műfaj megkerülhetetlen klasszikusa, hatásuk felbecsülhetetlen jelentőségű, és Paul a maga elementáris frontemberi munkájával nagyban hozzájárult a zenekar felfutásához. Idézzük hát fel e páratlan karrier első korszakát a Maiden klasszikus érájának utolsó, a Klasszikushock rovatban még nem szereplő munkájával!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg a Sick Of It All harmadik nagylemeze. A Scratch The Surface a maga idejében óriási vitákat váltott ki a hardcore-színtéren, hiszen a Warner-birodalomhoz tartozó EastWest kiadó gondozta, ám az album fogadtatása elsöprőnek bizonyult, sikere és hatása, utóélete minden szempontból Lou Kollert, Pete Kollert, Armand Majidit és Craig Setarit igazolta. Saját véleményük szerint is itt alapozták meg a csapat máig tartó karrierjét. Idézzük hát fel a három évtizeddel ezelőtti eseményeket – és csomagban, a könyvkritikával együtt innen is kívánjunk mielőbbi felépülést a műfaj egyik legrokonszenvesebb, legelementárisabb frontemberének, a torokrákkal küzdő Lou Kollernek!

Érdekes ez, hogy talán pont a helloweenes volt az utolsó DiszKgráfia, amiben részt vettem és most, hogy (pár hét késéssel) klasszik készül az éppen harmincéves Nagy Visszatérésről, az jut eszembe, hogy nem igazán tudok az ott írottakhoz sok mindent hozzáfűzni. Legyen szó akár a saját, akár kollégáim véleményéről, hiszen a rovat népszerűsége pont abból fakad, hogy nincsenek megkötések a terjedelmet illetően (se). Persze próbálkozni mindig érdemes és egyetlen lemezt kiemelni a sokból mindig más megközelítést igényel, illetve jobban körbejárható a téma. Amely téma pedig tényleg baromi izgalmas, hiszen a ′90-es évek közepe és annak rockzenei történései már eleve azok, a Helloween eredettörténete pedig tulajdonképpen afféle coming of age-sztoriként is értelmezhető.

A Red Hot Chili Peppers nemrég zárult aktuális stadionturnéját világszerte összesen több mint 3,4 millióan látták, és az, hogy még a párizsi olimpia zárófellépésére is meghívást kaptak, mindennél ékesebben bizonyítja: Anthony Kiedis, Flea, John Frusciante és Chad Smith négyese stabilan a világ egyik legnépszerűbb zenekara. A Chilinek számos kiugróan sikeres korszaka akadt karrierje több mint négy évtizede során, ám jelenlegi státuszukat kétségtelenül a napokban harmincöt éve kiadott negyedik nagylemezükkel alapozták meg. Az 1989-es Mother's Milk a fenti felállás debütálásaként egyben főnixszerű újjászületést is jelentett a zenekar számára.

A ′70-es, ′80-as évek fordulója már húsz-huszonöt évvel ezelőtt is kőkeményen rocktörténelem kategória volt, manapság meg aztán tényleg az ősidők homályába vész még nekünk, idősebbeknek is. Hatalmas zenék születtek akkoriban, melyekre ma már vagy egy rossz szót sem illik mondani, mert alapművek, vagy épp ellenkezőleg: közutálatnak örvendő, megköpködött albumokról derül ki utólag, hogy valójában fantasztikusak. Sok lemez megítélése a mai napig ellentmondásos vagy vitás, de még véletlenül sem szeretném ilyen irányba elvinni ezt a cikket, mert egyrészt rettenetesen nem érdekelnek ma már az ilyesféle pro-és-kontra diskurzusok, másrészt épp történelmi forrás státuszuk miatt felesleges ezekről vitatkozni. 

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Amorphis második nagylemeze. A zenekar a napokban különleges koncertalbummal ünnepelte a Tales From The Thousand Lakes jubileumát, hiszen ők is tisztában vannak vele, mennyire fontos mérföldkő volt pályájukon az album. A lemez ugyanakkor egyetemes jelentőségével is kiemelkedik a korabeli felhozatalból: megjelenése idején még nem volt egyértelmű, de Az Ezer Tó meséi már előfutára volt annak a hullámnak, amelynek felívelésekor az észak-európai death metal zenekarok az egész súlyos műfajt megújították. Az album sikerei révén az Amorphis emellett számos nemzetközi kaput is megnyitott a finn színtér versenyzői előtt.

2003 óta a Great White neve egyet jelent a tengerentúlon egy több mint száz halálos áldozattal járó klubtűzzel, és ez már örökre így marad. Másfél évtizeddel korábban azonban a zenekar az egyik legizgalmasabb amerikai rockszenzációnak számított harmadik és negyedik nagylemeze, a Once Bitten, illetve a ...Twice Shy révén. A '80-as évek Sunset Strip-színterének legbluesosabb hard rock/glam/sleaze bandája úgy lógott ki a kortársak közül, hogy közben minden organikusan megvolt bennük, amire csak szükség volt a korabeli kereskedelmi sikerhez. Jack Russell és Mark Kendall hányattatott sorsú csapata soha többé nem tudta megismételni az éra eredményeit, ám méltán lehetnek büszkék mindarra, amit ekkoriban elértek. Újabb régi restanciánkat pótoljuk a Klasszikushockban.

Ha valakinél, Marilyn Mansonnál aztán tényleg sosem lehet tudni, de a jelek egyöntetűen afelé mutatnak, hogy egy sokadik sokéves kihagyást követően a hajdani Antikrisztusnak újból mozgolódni támadt kedve. Partnere ezúttal a Nuclear Blast lesz, hogy pontosan miben is, az minden bizonnyal hamarosan kiderül, és mi szokás szerint drukkolunk, reménykedünk. Szorítunk, hogy „a földkerekség utolsó rocksztárja" újra igazán el tudja kapni a fonalat, mint legutóbb... melyik lemezével is? Mikor is volt az? Szerintünk 2007-ben.

2024. április 19-én elhunyt Edward Anthony Pomponio. A Leeway zenekar Eddie Sutton művésznéven ismertté vált frontembere hosszú évek óta tüdőrákkal küzdött, szervezete pedig végül feladta a harcot. És bár Eddie és a Leeway sosem futott be akkora karriert, mint a velük együtt vagy utánuk indult kortársak egy része, a New York-i zenekar kétségtelenül ott van a hardcore/crossover színtér legnagyobb hatású alakulatai között. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Eddie halála óta folyamatosan érkeznek a méltatások és visszaemlékezések az olyan csapatoktól, mint a Biohazard, a Madball vagy éppen a Life Of Agony. A Leeway jelentőségét jól illusztrálja, hogy olyan arcok is személyes kedvenceik között tartják számon a bandát, mint Mike Portnoy, de igen komoly inspirációt jelentettek Scott Ian és az Anthrax számára is. Eddie emlékének adózva a Klasszikushock rovatban most a Leeway indulását és kultikus első lemezük, a Born To Expire megszületését idézzük fel.

A NWOBHM-mozgalomnak, azaz a Brit Heavy Metal Új Hullámának számos olyan bandát köszönhetünk, akik egyrészt már maguk is dinoszauruszokká válnak lassan, másrészt még mindig ott tanyáznak a nemzetközi metal produkciók élvonalában. Persze, ha valahol felmerül a Brit Heavy Metal Új Hulláma, mindenki kapásból sorolja is, hogy Iron Maiden, Judas Priest, Def Leppard meg Saxon, de számos zenekar indult a nevezettekkel együtt, izgalmas, minőségi lemezeket tettek le az asztalra, mégsem sikerült tartósan megvetniük lábukat az élbolyban. Kétségkívül ezen alakulatok egyike a Tygers Of Pan Tang, akik történetük során először, május 9-én lépnek fel Magyarországon, az Analog Music Hallban. Második lemezük, az 1981-es Spellbound történetével hangolódunk a bulira.

Nevezzük bárhogy is az aktuális fellépésnek helyt adó épületet, Ákos arénakoncertjei mindig különlegesek. Évek óta szinte magától értetődő természetességgel, mondhatni szertartásosan vonulunk az éves nagy találkozó helyszínére szemet és fület kényeztetni, miközben a „hogyan kezdődött?" kérdésre a választ egyre kevesebben adhatják első kézből. Pedig éppen a mai napon harminc éve kezdődött, 1994. április 30-án adta első szólókoncertjét Ákos a Budapest Sportcsarnokban. Ez volt a Test lemez bemutatója is, amelynek kiadása szűk két hónappal előzte meg ezt az eseményt, immár teljes fegyverzetben mutatva a szólósikerek felé törő főhőst. Dúdolni halkan, Láss bennem mást, Áradás, és egy felejthetetlen koncert. Ezekre emlékezünk.

Harminc évvel ezelőtt, 1994 tavaszán jelent meg az Omen negyedik albuma. A zenekar, ha nem is vert helyzetből, de kétségtelenül nehezített pályáról kanyarodott rá a lemezre, hiszen a munkálatokat megelőzően távozott soraikból az ország egyik legelismertebb rockgitárosa, Szekeres Tamás. Az utóddal, Sárközi Lajossal elkészített, elődeinél súlyosabb, direktebb végeredmény azonban olyan meggyőzőre sikeredett, hogy ennyi év távlatából nyugodtan kijelenthető: az elkészült Jelek album az Omen utóbb legtöbbet emlegetett, legtöbbször hivatkozott lemeze lett. És egyben a mai napig a magyar heavy metal egyik etalonja, amelynek erejét az elmúlt három évtized sem kezdte ki.

Novemberben a magyar közönségtől is elköszön a Sepultura, és a búcsúturnéval egy egészen páratlan, úttörő pályafutás végére kerül pont. A zenekar első metálcsapatként tört ki a harmadik világból, és a teljes kilátástalanságból került a műfaj elitklubjába, hogy aztán szédületes sikersorozatot követően, személyi feszültségek következtében szétrobbanjon a klasszikus felállás. Bár a mai zenekar nagyban eltér a régitől, abban alighanem a nagy négyes minden tagja egyetértene, hogy a Sepultura nemzetközi áttörését eredményező, harmincöt évvel ezelőtt megjelent Beneath The Remains életük egyik, ha nem egyenesen legfontosabb munkája.

Húsz évvel ezelőtt jelent meg a marylandi Clutch hatodik nagylemeze. A Blast Tyrant a maga idejében igazi underground szenzációnak számított, hosszabb távon pedig óriási megtermékenyítő hatást gyakorolt a színtérre. Neil Fallon, Tim Sult, Dan Maines és Jean-Paul Gaster producerük, Gene „Machine" Freeman segítségével olyan mesterművet tett le az asztalra, ami csupán nagyon ritkán születik: a számtalan különböző stílust egyesítő, egyszerre súlyos, ízes és roppant slágeres album méltán nevezhető a 21. század egyik legtökéletesebb rock'n'roll mesterművének, elkészítéséhez azonban hosszú és rögös út vezetett. A jubileum alkalmából ezt is felidézzük.

Április 7-én Magyarországon is elbúcsúzik a közönségtől a Mr. Big. A '80-as évek végén amolyan hajmetál-szupergroupként elstartolt négyesfogat felállása persze nem az eredeti, hiszen a 2018-ban elhunyt Pat Torpey helyén Nick D'Virgilio ül majd, ráadásul a legfrissebb hírek szerint ének- és vokálfronton Michele Luppi is kisegíti őket. Ám a csapat igazi best of szettet ígér, amelybe komplett módon is belefér majd legsikeresebb nagylemezük anyaga, vagyis a buli így is erősen kihagyatatlannak ígérkezik. Hangolódásként most az idén harmincöt éve megjelent debütöt poroljuk le, hogy kicsit felidézzük az MTV-éra legvirtuózabb hard rock csapatának kezdeti korszakát.

Harminc évvel ezelőtt, 1994 márciusában jelent meg a Tankcsapda harmadik teljes nagylemeze, a Jönnek a férgek. Lukács László, Molnár Levente és Buzsik György jó helyen voltak a jó időben ebben az időszakban a hazai rockszíntéren: az előző éra nagyjai mellett friss hangra, friss megközelítésre éhes magyar közönség új kedvenceket keresett, a debreceni trióban pedig egészen széles rétegek leltek rá a '90-es évek hazai rockcsapatára. A banda áttörését meghozó A legjobb méreg után a Férgek lett a sorban az az album, amely végleg bebiztosította a Tankcsapda pozícióit – mire eljutottak a folytatásig, már senki számára sem lehetett kérdés, melyik a legnépszerűbb magyar rockzenekar.

Nem volt egyszerű dolga a Nevermore-nak kitaposnia az utat a '90-es évek végének korszellemében, mert ugyan a világ már rákészült a heavy metal újjáéledésére, de ott fent, az esős észak-amerikai városban ez korántsem volt érzékelhető. Warrel Dane-ék ennek ellenére kitartottak a saját szövevényes stílusuk mellett, ami az úttörő értelmében vett progresszivitás és a súlyosabb metálzenék csavaros világát házasította össze sajátos énekdallamokkal. 1999-ben áramvonalasították saját magukat, és egy sejtelmes témájú konceptlemezzel próbálták megnyitni a műfaj szélesebb kapuit. Huszonöt éves a seattle-i zenekar harmadik nagylemeze, a Dreaming Neon Black.

Van abban egy nagy adag irónia, hogy Doug Aldrich gitáros a legjobb köreit akkor futotta, amikor jóformán csak a szakma ismerte a nevét. A kriminálisan alulértékelt Lion és annak szerves folytatását képező Bad Moon Rising neve Japánon kívül még hajmetálos körökben is csak azok számára mondott valamit, akik nagyon képben voltak a műfajt illetően. Pedig elválaszthatatlan harcostársával, Kal Swan frontemberrel mesterművek egész sorát tették le az asztalra azzal együtt, hogy a relatív kultstátuszból egyikkel sem volt esélyük kitörni. Mind közül az egyik legjobbnak alighanem a tavaly harmincéves jubileumához érkezett második Bad Moon Rising-opusz, a különleges atmosztférájú Blood minősül, melynek készítésére Doug Aldrich segítségével emlékezünk vissza.

Lassan a teljes Black Sabbath-sor bekerül a Klasszikushockba. Szerencsére olyan nagyon sok lemezük nincs, annál érdekesebb és szövevényesebb viszont a zenekar története, amelyet nemcsak a Shockmagazin, de maga Tony Iommi is alaposan dokumentált (önéletrajzában). Nem kevésbé szövevényes, de annál izgalmasabb a zenei utazás is, amelyen a Sabbath (stílszerűen szólva) őrült vonatára jegyet váltva részt vehetünk. Nyilván a mozdonyvezető és a fűtő mindig is Tony volt egyszemélyben, időnként stabilabb, máskor átjáróházba torkolló személyzeti cserék sorozatával küszködve, utóbbi jelenség a ′80-as évek derekán tetőzött. Meghatározó egyéniségek persze mindig voltak, úgy ének-, mint zenészfronton és most, hogy a második Tony Martin-éra harmincadik évfordulója is elérkezett, és ennek kapcsán újra előkerült a régóta ígérgetett box set kérdése is (állítólag idén most már tényleg megjelennek az újrakiadások!), érdemes pár bővített mondatban megemlékezni egy kissé talán alulértékelt műről is.

Különleges kiadvánnyal jelentkezett tavaly év végén a Paradise Lost: a dark/doom legendák a harmincéves jubileum alkalmából újravették 1993-as Icon albumukat. A vállakozásra alapvetően jogi okokból került sor, ám ha már így alakult, mindez jó alkalmat teremt a zenekar nagy áttörését meghozó lemez kivesézésére a Klasszikushock között – amúgy is régóta tartozunk a rovatban az albummal, amely olyan alapdalokat rejtett Greg Mackintoshéktól, mint az Embers Fire, a Remembrance vagy a csapat egyik legnagyobb slágere, a True Belief. Utazzunk tehát vissza a '90-es évek elejére, a kockás ingek, Beavis és Butthead meg a Headbanger's Ball időszakába, amikor a metálszíntér a nagy átalakulás és őrségváltás közepette lázasan kereste új ikonjait!

Az utóbbi években sajnos a múlt kísértetévé fakult a Carpathian Forest, hiszen bár hellyel-közzel folyamatosan aktívak a színtéren, teljes értékű sorlemezt tizennyolc éve (!) nem adtak ki, és különösebben az sem látszik, hogy a 2018-as (mindössze egy saját dalt tartalmazó) Likeim EP-nek hamarosan folytatása érkezne. Kár ezért, mert a zenekar bőven a norvég black metal hőskorában indult, és bár a hivatalos rajtkőre csak némi késéssel álltak fel, már a debütáló albumuk kiadása környékén az egyik legegyénibb hangvételű formációként tartották számon őket a feketefém-színtéren. A Black Shining Leather negyedszázados jubileumáról mi is lecsúsztunk egy kicsit, de elmenni azért nem szerettünk volna mellette, és talán jobb is az időzítés most, amikor a szeretet lángja halványabban ég...

2023 egyik legkomolyabb – és egyben legkevésbé meglepő – híre Mike Portnoy és a Dream Theater újonnani egymásra találása volt. A dobos tizenhárom év után tért vissza eredeti zenekarába, akikkel jövőre turnét és lemezt is terveznek, így aztán nincs más hátra, mint az esztendő fináléjaként felidézni a Klasszikushockban a New York-i progresszív metálosok minden bizonnyal legszorosabban Mike-hoz kötődő kiadványát – ami történetesen egy EP volt. A dobos édesanyjának tragikus halála által ihletett, több mint 23 perces A Change Of Seasons két éra sajátos metszetét adta a banda pályafutásán, és számos tekintetben a mai napig etalonnak számít a Dream Theater munkásságában.

Minden idők leghosszabb időn át készült, legdrágább rockalbuma – ebben nagyjából konszenzus uralkodik a Chinese Democracy kapcsán, de körülbelül itt ki is merülnek a közös nevezők. Mi is volt valójában ez az album? W. Axl Rose megalomán szólólemeze, amivel a nevét leszámítva semmi gond nem volt? Netán értelmezhetetlen, elhibázott, dagályos katyvasz? Egyáltalán, értékelhető-e a körítés, a notórius késések, a folyamatos botrányok, az állandó és követhetetlen tagcserék nélkül? Nem ígérünk egyértelmű választ a fenti kérdésekre, de megjelenésének tizenötödik évfordulója alkalmából megpróbáltuk felgöngyölíteni a rocktörténelem egyik leghírhedtebb projektjének történetét.