CD kritika

Alapos újrakiadásban hozta ki június derekán az 1996-os Load lemezt a Metallica. A Reuben Cohen által újramaszterelt album több féle verzióban is piacra került, fekete és színes splatter vinylen, kazettán, CD-n, és létezik tripla CD-s verzió is, ahol a bónuszok abból a spéci boxból szemezgetnek, ami ezen írás tárgyát is képezi. Mert hát a legexkluzívabb nyilván a sorszámozott deluxe box, és hát itt a deluxe tényleg szó szerint értendő, nem csak valami ráaggatott hangzatos címke.

Nem biztos, hogy egyszerű feladat lenne akárcsak megbecsülni is Bruce Dickinson vagyonát, de abban szinte biztos vagyok, hogy ez a hiperaktív, örökmozgó figura nem azoknak a gazdagoknak a társaságát gyarapítja, akik kótyavetyéléssel töltik el mindennapjaikat. Többek között ezért is volt fura a közelmúltban bejelentett hír a Balls To Picasso újragenerálozásáról, ami elsőre inkább valami unatkozó milliárdos „kínjában-nem-tud-mit-kezdeni-magával" jellegű pótcselekvésnek tűnt, mint értelmes vállalkozásnak, de az ilyesmi valahogy mégsem jellemző Bruce-ra.

XXXL-es szemgolyók, vérben fürdő tekintet, elcseszett gyermekkor és a „hajaismilyen?". Szinte minden alapvető összetevő megvan ahhoz, hogy az időnkénti koncertezést leszámítva inaktív System Of A Down gitárosát megbillogozzuk a komplett őrült jelzővel. Daron Malakian a lemezfronton jó ideje hűvösre tett anyazenekar nélkül is elvan mint a befőtt, hiszen Scars On Broadwayre keresztelt szólóprojektje keretein belül is ugyanúgy ki tudja élni beteges hajlamait, és ugyanúgy erre a formációra sem jellemző az évenkénti túltermelésbe átcsorduló albummegjelenés. Mindjárt kiderül, hogy jó-e ez nekünk vagy sem.

Öt évvel ezelőtt jelent meg a Sodom legutóbbi albuma, a Genesis XIX, aminek Onkel Tom Angelripper egy teljesen átalakított csapat élén futott neki. A nyolc éven keresztül a bandában kifogástalanul szolgáló dobost, Makkát és a két és fél évtizedet letöltő gitárost, Bernemann szélnek eresztette, a Sodom pedig négyfős felállásban vágott neki az új korszaknak. Hiába jött azonban vissza Frank Blackfire is a kötelékbe, nekem komoly csalódást okozott a Genesis XIX. Persze sokan szerették ezt a lecsupaszított, ösztönös, vissza a gyökerekhez felfogású anyagot, nekem azonban túlontúl old schoolra sikeredett. Ezzel persze nem feltétlenül lenne gond, de hozzám sosem a primkóbb megközelítésű anyagaik álltak igazán közel, így hiába próbálkoztam rendületlenül, nem tudtunk összebarátkozni. Szerencsére a The Arsonisttel egészen más a helyzet, ezúttal ugyanis visszakanyarodtak arra az útra, amit anno a Code Reddel kezdtek meg, és amin a Decision Dayjel bezárólag rendíthetetlenül meneteltek anno.

Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája – szól a mondás, és nem férhet hozzá kétség, hogy a Gruesome esetében valami hasonlóról van szó. Ha esetleg nem ismernéd Matt Harvey és Gus Rios csapatát, már a két főszereplő egyéb kirándulásaiból is sejthető, miről is van szó. Az ősszel Budapestre készülő Left To Die-ban eleve együtt nyomják a Death korai érájának alapműveit a korszakalkotó banda tagjaival, Matt pedig egy időben a Death DTA-ben is emléket állított Chuck Schuldinernek további ex-Death-nagyságokkal. A Gruesome pedig kettejük saját bandája, ahol a Death stílusában írnak dalokat, rendszerint egy-egy konkrét lemez szellemiségét felelevenítve.

Amikor meg akartam fogalmazni saját magam számára egy mondatban, hogy milyen az új H.E.A.T-lemez, csupa filmes idézetek ugrottak be sehonnan, semmilyen kapcsolódással, és aztán a null-kötődésű mondatok csak nem hagytak nyugodni. Mert ha a már ismerős környezet nem ad semmilyen újdonságot, akkor új jelzők sem fognak felmerülni ezzel kapcsolatban.

A Cryptosis fiatal holland csapat, és mindig örömmel tölt el, amikor egyszavas, de kreatív nevek alapján el lehet dönteni, hogy nagyjából mit csinálhat egy banda. Cryptosis van még egy a világon, de évek óta nem hallattak magukról, az egyetlen legitimnek tekinthető névtulajdonos így jelen írásunk tárgya. Egyébként nem kezdők a holland srácok, a banda elődje Distillator néven klasszikus thrasht játszott ugyanilyen felállásban, később, stílusváltás után a jelenleg használt név mellett döntöttek.

Nem akarom idecitálni Thészeusz hajóját, mert ennyire azért nem extrém a dolog, de kétségtelenül érdekes helyzet a Gianté. Adott ugyebár egy überkultikus hard rock/AOR-formáció, akiknek a hőskorban két lemezt köszönhettünk a stílus abszolút csúcsalkotásai közül. Az 1989-es Last Of The Runaways és az 1992-es Time To Burn után visszatértek egyszer az ezredforduló környékén, aztán még egyszer egy szűk évtizeddel később. Utóbbi esetben azonban a banda lelke, Dann Huff már csak a háttérből vett részt a dologban, a 2020-as évek harmadik feltámadásánál pedig még jelzésszerűbb a szerepe.

Tologatom már néhány hete az új Behemoth ismertetőjét. Általában mindenütt elég jól le tudom választani a körítést a zenéről, de nem tehetek róla, itt most nem annyira ment. Lehet akármilyen vallás- és létfilozófiai megalapozást hazudnköríteni a lemezcímhez, de mindannyian tudjuk, hogy akárhogyan is ideologizálja meg mindezt Adam Darski, ez itt bizony akkor is feltűnési viszketegség, a bandára amúgy is jellemző marketingcirkusz, ami szimplán a provokatív figyelemfelkeltést célozza. Igen, tudom, Lengyelországban az egyház szerepe más, mint nálunk, és satöbbi-satöbbi, de szerintem nem kell hívőnek lenni ahhoz – én sem vagyok az –, hogy az ember 14-15 éves kor fölött, habitustól függően szekunder szégyent érezzen, gúnyosan röhögjön vagy simán csak unintelligens prosztóságnak tartsa ezt az egészet. (Felháborodni mondjuk nem kell, annyit nem ér ez az egész.)

Az északi nagy extrém metál színterek emlegetése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Finnországban is van élet (és nemcsak gótikus meg power metal készül északi rokonaink háza táján). Természetesen jelentőségében elmarad a norvégtól, de még a svédtől is, ám létezik itt egy folkos pogány színtér, amelynek sok művelője érdekes és különleges dolgokat alkot. Amit meg a Havukruunu csinál, az nagyon élvezetes, és van egy egyéni, finnes (meg nagyobb léptékkel mérve: északi) íze is.

Számomra attól a ponttól kezdődően vált igazán érdekessé az Inglorious története, hogy az egykori angliai The Voice-versenyző, Nathan James szélnek eresztette a zenekar alapító tagságát. No, nem mintha a korai lemezekkel bármi baj lett volna, hiszen beavatott körökben köztudott, hogy kevés olyan ütős bemutatkozás volt hard rock vonalon azokban az években, mint a debüt és persze annak folytatása. A nekem szóló, igazi bombanóták azonban érzésem szerint a két frissen leigazolt gitáros, Dan Stevens és Danny Dela Cruz érkezése után kezdtek el megszaporodni. Az idei újraébredés viszont már megint – részben – „új" tagokkal történt meg: gitáron a Cradle Of Filth sorait is megjárt Richard Shaw nyomul, billentyűn Tony Draper, dobokon Henry Rogers, a mélyeken pedig újra egy alapítótag, Colin Parkinson kíséri a frontembert.

A Spawn Of Possession különféle okokból történt szétesése elég nagy űrt hagyott maga után, ugyanis elég ritka jelenség volt, ahogyan ez a svéd zenekar művelte a technikás death metalt. A fogóssággal kevés komplex és technikás banda foglalkozik, és bár véleményem szerint ők sem direktből csinálták, nagyon szimpatikus velejárója volt a zenéjüknek. Amolyan járulékos előny volt ez, de az Incurso után öt évvel eltűntek a színről, logisztikát, motivációhiányt és nehézkes albumkészítési folyamatokat okolva. A csapat 2020-ban újra összeállt, a negyedik albumnak szánt névből bandanév lett, és egy régi-új formáció alakult.

Az utóbbi években az Onslaugth háza tájáról leginkább alapító gitárosuk, Nige Rockett rákos megbetegedése kapcsán érkeztek a hírek. Szerencsére Nige sikerrel került ki a kórral való küzdelemből, így a zenekar végre megint a minőségi thrash metal muzsikára összpontosíthat. Legutoljára 2020-ban kaptunk tőlük olyat, ez volt a Generation Antichrist, ami egyben az új frontember David Garnett nagylemezes debütálását is jelentette. Az Origins Of Aggressionön is David vokalizálása hallható, ez viszont nem sorlemez, hanem címéből is sejthetően egy retrospektív gyűjtemény, ami a banda korai érájából, azaz az 1989-es harmadik nagylemezzel, az In Search Of Sanityvel bezárólag válogat.

A kaliforniai Warbringer már régóta teszi a dolgát az undergroundban, mindenféle lendületvesztés vagy jelentős elhajlás nélkül. Az ötös leginkább azért John Kevill zenekara valójában, az acsargó hangú énekesen kívül minden poszton legalább egyszer cseréltek már a zenekarban, ám ez nagyjából soha nem ment a minőség rovására. Azt is lehet mondani, hogy a Warbringer úgy hoz izgalmat, hogy közben semmi merőben újat nem nyújt, és ez így van jól. Az elmúlt tíz évben, a Vektoron kívül az egész thrash műfajban nem hozott senki merőben újat, de igazából az elmúlt harmincban sem, kivéve, ha a Machine Headet debütjét még beleszámítjuk a periódusba.

Az évek múlásával meg kell tanulni elengedni a dolgokat – például a rajongást. Új kedvencek érkeznek, akikért új arcok fognak rajongani éppen úgy, ahogy mi is tettük annak idején. Egy bizonyos kor felett az ember már megengedhet magának sommás összegzéseket, a magam részéről pedig arra jutottam, hogy a – minden bizonnyal – utolsó rajongói korszakom pont a Volbeathez köthető. Aránylag „későn", a Guitar Gangsters & Cadillac Blood album megjelenésének környékén kaptam fel a fejem igazán a dánokra, de szerencsére még pont elcsíptem Michael Poulsenék klubos korszakát. A 2009-es és 2010-es e-klubos (ehh, tudom, akkor már Dieselnek hívták) bulik kapcsán már akkor és ott eldöntöttem, hogy huszonöt évvel azelőtt az L.A.-i Whisky A Go Go közönsége érezhette így magát, amikor a korai Guns N' Roses a színpadra robbant. 

Manapság hálistennek már igen sok erős hazai lemez jelenik meg. Olyan albumok ezek, amikre – mondjuk a huszonöt-harminc évvel ezelőtti magyar produkciókkal ellentétben – már nemcsak „a mi kutyánk kölyke"-effektus miatt mondjuk rá nem kevés jóindulattal, hogy nemzetközi színvonalúak, hanem tényleg oda lehet tenni őket egy-egy kortárs külföldi produkció mellé. Viszont még ezzel együtt is csak nagyon ritkán, szökőévenként vagy még annál is ritkábban érzek olyat, mint az új Wall Of Sleep hallatán. A The Kingdomot ugyanis nem pusztán oda lehet tenni a kinti lemezek közé, hanem azok között is abszolút és simán a termés felső traktusában helyezkedik el.

Hiába énekli a Wildside című friss dalban Billy Idol, ráadásul Joan Jett támogatásával, hogy „Riding in the fast lane, baby / I'm not slowing down, down, down", kábé a száguldás az utolsó, ami a Dream Into It hallatán az ember eszébe jut. Viszont, ha úgy vesszük, a lemez már a címével sem árul zsákbamacskát, ugyanis sokkal inkább egyfajta melankolikus, néhol álomszerű, a múltba révedő, önelemezgető tónus jellemzi a hangulatot. Nézőpont és ízlés kérdése, ki hogy áll ehhez – a torz vicsorok és gigantikus rockpózok királya idén már a hetvenet tölti majd, szóval meglepőnek semmiképp nem nevezném. De annyira nagyon szórakoztatónak sem.

Az efféle írások kapcsán reméli örökké az ember, hogy nem kell majd őket megírnia. Március elején, mindössze negyvenévesen meghalt Sindre Nedland, az In Vain és a Funeral frontembere, a borknagaros Lars Are Nedland öccse, egy egészen elképesztő zenész. Megvolt benne mindaz a muzikalitás és karizma, ami jóval ismertebb bátyjában, és sok tekintetben túl is mutatott rajta – végtelenül tragikus, hogy sosem mutathatja már meg, hogy mire lett volna még hivatott. Az In Vainben két énekes osztozott a vokális feladatokon, de kérdés nélkül Sindre volt az, aki a muzsikát egy magasabb régióba katapultálta. Igazából azonban a koncerteken mutatkoztak meg az átlagon bőven túlmutató képességei, ahogy ez a roppant szelíd, kölyökképű óriás szétszakította a színpadot maga körül, miközben bámulatos minőségben énekelt. Vagyok olyan szerencsés, hogy kétszer is láthattam őt élőben, és bár akkoriban olyan arcok is megfordultak a zenekarban, mint Baard Kolstad dobos (Leprous, ex-Borknagar), sosem volt kérdés, hogy ki az este sztárja.

Jeff Scott Soto, Eric Martensson és Robert Säll ígéretes kezdeményezése volt a W(ork Of Art).E(clipse).T(alisman), akik 2009-ben jelentették meg első albumukat. Az a stílus, amit eredeti zenekarukban képviseltek/nek a tagok, ideális elegyet alkotott a dallamkedvelő közönség számára, szerintem az is volt az eddigi legerősebb kiadványuk mind a melódiákat, mind a lendületet illetően. Aztán jött kicsit karcosabb, kicsit olyan jellegtelenebb gyűjtemény is tőlük, feltételezem, ahogy a Frontiers éppen kitalálta, hogy akkor most kéne valami új, és a fiúk előkotorták épp, amijük volt a tarsolyban.

Azt olvasom, hogy nálam már csak a Törzs tagjai hallgatnak kevesebb poszt-rockot, és ez jól is van így. Úgy értem, mindenki nyugodtan csinálja a saját dolgát, és minél kevesebbet gondolkozik skatulyákban, annál jobb. Mellesleg a Törzs pont a friss albumával pipált ki egy hatalmas tételt a bakancslistáján, hiszen leszerződött a poszt-zenék egyik emblematikus kiadójához, a The Ocean-agy Robin Staps által irányított Pelagic Recordshoz – aztán majd elválik, mire jutnak együtt. Szóval azt akarom mondani, hogy nincsenek megfellebbezhetetlen igazságok, a dolgok rendje a folyamatos kísérletezés, és a kimenetek gyakran izgalmasabbak a bemeneteknél is – de ezt már én sem értem. Ami tény, hogy Menedékre hat évet kellett várni, és egy olyan, a színtér érintettjeinek szinte egyöntetű, tiszteletteljes leborulásától kísért elődöt követ, mint a Tükör. A Baradla-barlangban, élőben rögzített 2019-es albumhoz hasonlót általában csak egyszer szoktak elkövetni a zenekarok.

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt nagyon szerettem a Brainstormot. A német zenekar akkor valóban a legnagyobbakhoz mérhető színvonalon, izgalmas, friss formában játszotta a US power metalt, és méregerős lemezeket dobott piacra. Aztán kissé előtérbe kerültek náluk az eurometálos ízek, ráadásul túl is játszották magukat errefelé, úgyhogy fokozatosan lejjebb lohadt a lelkesedésem. Persze szubjektív, hogy ez csak az én véleményem vagy tényleg volt náluk egyfajta lejtmenet, mindenestre a Liquid Monster után részemről egyértelműen hullámvölgybe került a csapat. Ebből azóta szerencsésen kimásztak, és ugyan ma már nem csillan fel a szemem annyira egy-egy új lemezük megjelenése kapcsán, mint anno a Metus Mortis vagy a Soul Temptation idejében, de tény, hogy a banda az utóbbi években jó köröket fut, cuccaik pedig beálltak egy megbízhatóan erős szintre.

Nem is emlékszem már, mikor volt ennyire erős évünk keményzenei fronton. Eddig legalábbis csak kapkodom a fejemet, annyi fiatal, értsd: zömében már a kétezres években startolt banda lökött ki magából idén valami finomat. Végre úgy tűnik, van friss vér. Nem tudom, mi történt, miért most, látszólag egyszerre érkeznek ezek a jobbnál is jobb lemezek, mindenesetre én örülök, hogy végre kicsit úgy lehet érezni, 2025-ben vagyunk, és nem mondjuk 1985-ben. Persze nem minden arany, ami, de még az idei félremenések is legalább érdekesek tudtak lenni, hallani rajtuk, hogy kirobbanó lendület hajtja őket, és nem a megfáradt rutin.

Mikor először láttam a Messa logóját, azt hittem, valamiféle sokadrangú black metal zenekarral van dolgom. Aztán elindítottam a The Spint, és meg voltam győződve róla, hogy skandinávok, esetleg britek lehetnek. Ehhez képest a zenekar olasz, a Metal Blade szárnyai alatt kijött, negyedik nagylemezük meg simán az év legnagyobb meglepetése.

Gyakran leírtuk mi is az elmúlt jó tizeniksz évben, hogy nincsenek a metálban új arénabandák, sztárcsapatok, leendő fesztiválheadlinerek, ha úgy tetszik, sztárok – aztán ehhez képest mostanra szintet ugrott egy csomó korábbról ismert név, és hálistennek végre kezd kinőni a földből egy új generáció is. A Sleep Token ráadásul kábé olyan tempóban tette ezt, ami gyakorlatilag példátlan.

Negyvenéves születésnapot ünnepel idén Svédország első számú klasszikus doombandája, és a jelek szerint szeretnék is emlékezetessé tenni a kerek évfordulót. A legizgalmasabban mindenképpen az a bizonyos szeptemberi, most egyszeri alkalomnak ígért speciális fesztiválfellépés hangzik Messiah Marcolinnal, de hivatalosan ez a négyszámos EP számít a jubileumi év nyitányának.

Sosem fogom megérteni, miért nem sikerült jó harminc évvel ezelőtt a szélesebb köztudatba is betörnie Gingernek és a The Wildheartsnak. Az Earth Vs. The Wildhearts és P.H.U.Q. lemezekben szó szerint minden potenciál megvolt ehhez, az akkori neopunkos hullám is természetesen kínálkozott nekik, valamiért mégsem sikerült meglovagolniuk. Túl sok volt a drog? Netán a csapat sajátosan intellektuális, cinikus brit humora feküdte meg a gyomrokat a szigetországon kívül? Ez már sosem fog kiderülni, egyvalami azonban biztos: ma is ugyanolyan jók, mint akkoriban.