CD kritika

Sok mindent el lehet mondani Ian Astbury és Billy Duffy kisebb megszakításokkal immáron negyven éve tartó közös egotripjéről, szép vagy fennkölt dolgokat éppúgy, mint csúnyákat vagy akár lehangolókat. Egyvalamit azonban biztosan nem: hogy ezek ketten kiszámíthatóak lennének. A legendás csapat kaméleonságát még akkor is muszáj minden körülmények között értékelni, ha amúgy korántsem nevezném minden megnyilvánulásukat klasszikus értékűnek vagy perfektnek az aranykor után. Viszont e skatulyázhatatlanság, illetve utóbbi egyik garanciája, a főemberek közötti vibráló feszültség, kettejük kényes egyensúlya – vagy éppen egyensúlytalansága – miatt értelmes ember sosem fogadna ellenük.

Eredetileg Tokyo néven, New Yorkból indult a Toxik, akik rövid ideig Mantikorként is működtek, mielőtt felvették végleges nevüket, és leszállítottak két lemezt, melyek maguk voltak az anno techno-thrashként aposztrofált műfaj nagybetűs Esszenciája. A mániákus riffelést és eszelős tekeréseket felvonultató csapat a kor sztenderdjeinek megfelelően, szövegeiben a környezetszennyezés, a drogok és a társadalmi szakadék kérdéseit járta körül, Ed Repka (lásd még többek között Evildead, Megadeth, Dark Angel) által tervezett borítókba csomagolva. Két nagylemez (World Circus – 1987 és Think This – 1989) után aztán elég hamar, 1992-ben bedobták a törülközőt, és bár 2007-ben is volt egy rövid reunion körük, 2013 óta aktívak újra igazán.

Nem gyenge húzónevekkel indították útjára immár huszonnégy esztendővel ezelőtt a Bloodbath szupergroupot: Dan Swanö, Mikael Åkerfeldt és a Katatonia bárdistáinak összeterelése különösen vonzó vállalkozásnak tűnt annak idején. Opeth- és Swanö-imádóként engem sem kellett sokat marasztalni ahhoz, hogy ördögi vigyor és tenyérdörzsölés kíséretében ássam bele magam a korai kiadványokba, ám a patinás névsor és a későbbi újrapörgetések dacára, utólag visszahallgatva a produkció azért mégsem volt annyira nagy durranás, mint amekkorának a papírforma szerint lennie kellett volna. A némi lidérces hangulattal vegyített, old school alapokra felhúzott, agresszív death metalban utazó alakulat zenéje talán a Grand Morbid Funeral környékén kristályosodott ki a legnemesebben, s az itt hallható minőséget nem is nagyon sikerült megugraniuk a legutóbbi The Arrow Of Satan Is Drawnnal.

A Dare abszolút kultnév melodikus berkekben. A csapatot a Thin Lizzy utolsó korszakának billentyűse, Darren Wharton alapította a '80-as évek derekán, első két lemezük, a '88-as Out Of The Silence és a '91-es Blood From Stone igazi AOR-mesterművek voltak, de nálam még a visszatérő, '98-as Calm Before The Storm is nagy kedvenc. Meglehetősen csendesen ugyan, de azóta is aktívak, és ugyan az aranykor már tovatűnt, mindig megbízható minőséget szállítanak. Nincs ez másképp a még tavasszal megjelent új lemezen, a Road To Edenen sem, bár különösebb csodákra azért nem kell számítani.

Nyílegyenesen halad tovább az új albumon az Ire és a Reverence útján a Parkway Drive, nekem pedig több okból is kedvemre való ez az egész. Egyrészt az ausztrálok a kezdeti idők meglehetősen paneles metalcore-jából az elmúlt pár albummal kialakították a maguk saját, azonnal felismerhető stílusát – ennek első számú katalizátora természetesen az Atlas lemez Wild Eyes dalának elképesztő sikere volt –, másrészt ez a fajta dallamos, nyíltan arénarockos vonal még mindig számos irányba rejt zeneileg fejlődési-mozgási lehetőségeket. Ha azt is hozzávesszük ehhez, micsoda úthengerszerű koncertbandáról beszélünk, könnyen belátható: a fentiek eredőjeként bőven nőhet még a jelenleginél is nagyobbra a Parkway Drive.

Meglehetősen egyenletes pályaívet tudhat maga mögött az Alter Bridge, baromi ritka az ilyesmi manapság. Annak fényében meg főleg, hogy mindez lassan két évtizedet ölel fel, és az első pillanattól fogva változatlan felállásban nyomják. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a hangszereseknek már a második professzionális életét jelenti ez a banda, még lenyűgözőbb az attrakció... Viszont a szóló- és egyéb projektekkel együtt vett túltermelés néha már ezeknél az arcoknál is éreztette hatását az elmúlt időszakban. Kis túlzással annyi dalban-albumon hallottam viszonylag rövid időtávon Mark Tremonti gitározását, jellegzetes dalszerzői megoldásait, illetve Myles Kennedy hangját és dallamait, hogy bajosan tudnak már olyan hatást gyakorolni rám, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. De szerencsére a Pawns & Kings valamelyest feledteti ezt, mivel nemcsak Mark legutóbbi szólóalbumainál vagy Myles utolsó két Slashsel közös munkájánál erősebb, hanem az előző két zenekari lemeznél is.

Ezúttal három év is eltelt két Avatarium-lemez között, és azt is megértük, hogy immár róluk is „régi″ zenekarként beszélhetünk, tekintve hogy jövőre lesznek tízévesek. Jómagam már a debütalbum idején kiváltottam a rajongói igazolványt, elvégre olyan zenével dobbantak be a színtérre (igen, dobbantak és nem robbantak, viszont nem kecsesen, hanem egy elefánt tekintélyt parancsoló, tonnás komótosságával), amely számomra nagyon kedves volt mindig és később ebből az irányból kalandoztak erre-arra, néha kicsit csillagtúra-szerűen, vissza-visszatalálva az eredeti táborhelyhez. Doomos svéd fém Hammond-orgonával, a Candlemass akkori verziójának tulajdonképpeni folytatásaként, erőteljes és megbabonázó női énekkel – hát, ezzel nemigen lehetett mellényúlni, viszont érthető módon igényük mutatkozott arra, hogy Leif Edling háttérbe vonulásával (majd saját zenekarának reaktiválódásával) egyre inkább a saját arcot keressék és Jennie-Ann Smith hangjának lehetőségeit minél jobban kihasználják.

Bevallom, a mai napig nem tudok mit kezdeni az idén tavasszal megjelent Unlimited Love kapcsán gyakorta felmerült negatív kritikákkal és megjegyzésekkel. Nem tudok egyetérteni sem a rajongói oldal nyafogásaival, sem pedig a kritikusok szinte egybehangzó ítéleteivel sem. Több tucatnyi meghallgatás után is úgy gondolom, hogy a hatodik ikszet karcoló, örökifjú „srácok" a csúcskorszakukhoz abszolút méltó visszatérő albumot szállítottak le legutóbb. Éppen ezért nem is nagyon értettem, hogy pár hónap elteltével mivel akarják még megfejelni az olyan eszement jól sikerült nótákat, mint amilyen például a Watchu Thinkin', a She's A Lover, a One Way Traffic vagy akár a Let 'em Cry volt.

Harminc évvel az America's Least Wanted után bevallottan hobbizenekarként, saját kedvtelésből zenélget az Ugly Kid Joe. Nem akarnak világot váltani, nem diktálnak túl feszes tempót, elvannak, és ahogy néhány éve Budapesten is meggyőződhettünk róla, ez a lelazult tét nélküliség egészen óriási koncerteket eredményez. Viszont a Rad Wings Of Destiny alapján lemezfronton nem biztos, hogy a dalszerzésnek és a stúdiózásnak is van értelme nekifutni ezzel a hozzáállással.

A járvány közepette eléggé elsikkadt az előző Lamb Of God-lemez, pedig minden volt a richmondiak pályáján, csak jelentéktelen nem. Elvégre öt év albumínség után tértek vele vissza, ráadásul egy rendkívül fontos alapember nélkül... Ilyen körülmények között alapvetően két, szögegyenest ellentétes út közül szoktak választani a zenekarok: valami radikálisat lépnek, vagy megmaradnak a biztonsági játéknál. Randy Blythe-ék az utóbbit választották, el is tudtam fogadni ezt, de az elmúlt két évben sem változott sokat a véleményem a 2020-as albumról: korrekt, alapjáratos cucc volt a megszokott stílusban, de szemernyivel sem több.

A Hatriot egyfajta családi vállalkozásként indult bő tíz ével ezelőtt, amit az akkor épp ex-Exodus-torok Steve „Zetro" Souza hozott össze fiával, a basszusgitáros Codyval, majd 2012-ben egy újabb Souza-kölyök, a dobos Nick is csatlakozott hozzájuk. A banda magját azóta is a kis Souzák alkotják, meg a gitáros Kosta V., aki a kezdetektől, azaz 2010-óta kirobbanthatatlan a felállásból. A jó öreg Zetro két lemez után úgy döntött, hagyja érvényesülni a fiatalokat – meg ugye ideje se sok maradt az Exodusba való visszatérése miatt –, és szépen kiszállt a bandából, Cody pedig így megkapta a basszusgitározás mellé az énekesi feladatokat is. 2019-ben a From Unto Darkness már vele a mikrofon mögött jelent meg, idén nyáron pedig megérkezett a negyedik nagylemez is, The Vale Of Shadows címmel.

Lassan már nagyítóval kell keresgélni azokat a patikamérleget és egyéb lélekölő dolgokat felrúgó zenekarokat, akik mindenféle cicoma és felesleges körítés nélkül tolják az arcodba az ösztönös és pofonegyszerű rákenrollt. A hitelességgel persze azért ennyire könnyen nem dobálóznék, hisz ez a fogalom mára szinte teljesen elvesztette jelentőségét, azonban ha új lemezzel jelentkeznek az olyan jól bejáratott csapatok, mint amilyen az általában mindig megbízható minőségben utazó Monster Truck, érdemes időt szentelni nekik. A nagyrészt stúdiókban összehegesztett, örömzenét csak csírájában tartalmazó, lélektelen produkciók között meg egyenesen üdítő dolog szembesülni azzal a fajta klasszikus, laza amerikai életérzéssel, amelyben – kanadai létük ellenére – ők is utaznak.

Ha visszatekintünk, ennyi év után jól láthatóak a Queensryche csúcs-, és mélypontjai, amelyek a karriert kísérték. A korai anyagok az Empire-rel bezárólag konszenzusos módon mindenki számára tökéletesek (hogy ezen belül ki hova súlyoz, egyéni már). Lekövethető a '90-es évek igazodási vágya/kényszere is, az alteres behatásokkal (Hear In The Now Frontier és Q2K), próbáltak trendik is lenni (Tribe), még időutazni is (Operation: Mindcrime II), és végül voltak tényleg gyengébb évek (American Soldier). Utána fonalat is vesztettek, ami a Geoff Tate-tel történt, méltatlanul kínos megnyilvánulásokkal tarkított szakításukban csúcsosodott ki. A Todd La Torre-korszak új fellendülést hozott, meggyőződésem szerint az akkori szétválás Tate-tel tulajdonképpen megmentette a kreatív ellentétek örvényében vergődő, belülről bomló zenekart. Az a törés életmentő volt a zenekar, vagy ha úgy tetszik, a Queensryche brand számára.

Újságíró kérdezi, hogy honnan a név, honnan a név, honnan a név... Az a fanyar ebben, hogy a Skid Row kapcsán ez a Bëlga-idézet jutott eszembe szüntelenül, amikor a csapat nevét olvastam valahol. Jóllehet, sokaknak tetszett a változó korba érő amerikai hard rock érában megjelent Subhuman Race, az azért vitán felüli, hogy korábbi népszerűségüket nemhogy megtartani nem sikerült, de évről évre erodálták, koptatták azt. Valaha volt a Skid Row, így értünk 2022-be az emlékükkel. Noha a Sebastian Bach körül formálódó hangulati, társasági és mindenféle hurrikán rendszeresen megborította a banda hajóját, valahogy elvergődtek vele 1996-ig, de innentől már tarthatatlanná vált a csapat háromfős magja – Dave Sabo, Rachel Bolan, Scotti Hill – és az énekes együttélése, beadták a kulcsot.

A Goatwhore sosem lesz számomra csupán egy a sok száz rombolásra berendezkedett alakulat között, már csak azért sem, mert tíz évvel ezelőtt éppen a Blood For The Masterrel köszöntem be a Shock! (hon)lapjaira. Utóbbinál azonban sokkal fontosabb, hogy a New Orleans-i kecskeimádók időközben határozottan intézményesültek a black/death/thrash metal undergroundban, az új lemezzel pedig alapításuk negyed évszázados (!) jubileuma megünneplésének adják meg a lehető legjobb módját. A tábor pedig örömmel bont majd viszkisüveget a jeles alkalomra, hiszen az Angels Hung From The Arches Of Heaven olyannak mutatja a Goatwhore-t, amilyennek a kemény mag megszerette: változatlannak.

Finoman szólva is elég nagy hullámokat ver a kommentszekciókban az új Slipknot, én pedig akár szó szerint megismételhetném bevezetőként itt, amit a We Are Not Your Kindnál leírtam három évvel ezelőtt a nagy bandák mély beágyazottságáról meg a rajongók gyökeresen eltérő alapállásáról. Mondanom sem kell, természetesen szó sincs olyasmiről, hogy a The End, So Far valami egészen gyökeresen radikális reformot, paradigmaváltást, színvonalcsökkenést hozna közvetlen elődjéhez képest, hiába élik meg sokan így. Persze azzal együtt, hogy összességében korrekt és jól hallgatható az új cucc pár nagyon komoly csúcsnótával, azon sincs mit vitázni, hogy Corey Taylorék is egyértelműen kiírták már magukból a legerősebb dolgaikat. Viszont ez sem újdonság.

Greg Puciato már a The Dillinger Escape Planben is jóval több volt szimpla üvöltőgépnél, a banda leállása óta eltelt években pedig csak még sokoldalúbbnak tűnik. A nyáron megjelent Mirrorcell az énekes második komplett szólóalbuma, és szintén ezt a képet erősíti. Aki csak a Dillingerből, netán még a Killer Be Killedből ismeri Greget, nagyot nézhet az anyag súlyosan dallamos, atmoszférikus megközelítése hallatán, viszont ezzel együtt is csak ajánlani tudom, mert kifejezetten erősre sikeredett. (Mint ahogy elődje, a 2020-as Child Soldier: Creator Of God is, amire én is csak fáziskéséssel döbbentem rá.)

A Shinedown európai szemmel nézve surranópályán nőtt nagyra, elvégre a tengerentúlon már arénasztárnak számítottak, amikor errefelé elkezdett derengeni a név a nagyközönségnek. A zeniten már túlléptek, ami valahol törvényszerű is, hiszen a Planet Zero a hetedik stúdióalbumuk, a méreteket azonban ettől még nem érdemes lebecsülni: Brent Smithék minden eddigi sorlemeze minimum arany odaát, ez pedig a mai világban párját ritkító eredmény egy rockbandától. A Planet Zero is magabiztosan kezdett a Billboard Top 5-ben, és minden megvan benne ahhoz, hogy újabb szépen prosperáló időszakot hozzon nekik.

Még év elején jelent meg a Needless második nagylemeze, ami pillanatok alatt rokonszenves lett. Igazából már a borítóval megvettek maguknak, imádom az ilyen hangulatú sci-fi képeket. Persze hallgattam is jó pár alkalommal, aztán valahogy kiesett a fókuszból, ahogy berobbant a tavasz. Így, év vége felé közeledve lassan az éves listázáson gondolkodva már nézelődöm visszafelé, mely albumok maradtak ki, miről érdemes pár sort írni, és hát bizony a Needless pont az, amit semmiképpen sem szabad kihagyni.

Szinte hihetetlen, hogy már négy év telt el az I Loved You At Your Darkest lemez megjelenése óta, bár persze a Behemoth életében is elég sűrű volt ez az időszak turnéktól újabb Me And That Manekig, kényszerleállástól egészen az új lemezig. Az Opvs Contra Natvram tizenkettedik soralbumként beállhatna a „soklemezes zenekar sokadik lemeze" sorba, azonban a csapat eléggé elcsípett valamit az elmúlt évtizedben, ami többszörös szintugrást is hozott nekik, vagyis csodálkoztam volna rajta, ha pont most nyúlnak mellé egy szürkébb, unalmasabb, urambocsá' elbénázott anyaggal.

Édes drága Ozzy bácsi, pár éve nemhogy az előző (egyébként kiváló) lemez elkészítését nem néztük ki belőled (bocsi), de, hogy ennyire gyorsan még egy lemez kiszakadt (kipréselték) onnan, ahonnan az is jött, na, azt végképp senki nem gondolta volna. Szívszorító látni, mennyire nem vagy már önmagad fizikailag, de nagyon küzdesz és még mindig az éltet, hogy színpadon lehetsz/leszel és a mikrofonállványba támaszkodva megmutatod magad. Mert nagyon mást ne reméljünk, az ének nyilvánvalóan playback lesz, a rohangálás, az ide-oda totyogás a múlté, ahogy vödörből locsolást se várjon senki. Valójában mindenki azt reméli, hogy nem fogsz összeesni az orrunk előtt – persze ha tényleg megvalósul bármiféle turné, én őszintén szeretném, hogy tényleg legyen, és jó lenne látni, még ha összevissza remegsz is.

Még mielőtt bárki a pontszámra tekintene, gyorsan le is szögezném: nagy tisztelője és egyben rajongója is vagyok a zenekarnak. Ha pedig valamire mondhatjuk ennyi év kihagyás után, hogy megünnepelendő és kiemelkedő esemény, akkor az minden bizonnyal egy új King's X-lemez megjelenése. A kihagyást persze tegyük idézőjelbe, hiszen Jerry Gaskill ütős kivételével a többiek azért mindig is próbáltak aktívak maradni ilyen-olyan formációkban. A Doug Pinnick (vagy ha így jobban tetszik: dUg), George Lynch és Ray Luzier nevével fémjelzett KXM project, illetve a Pinnick, Gales & Pridgen formáció az utóbbi évek különösen kellemes színfoltja volt, Ty Tabornak meg ugye van a régebbi mellékprojektek mellett (Platypus, The Jelly Jam) egy rakat szólólemeze, melyek közül a legutóbbiról, az év elején megjelent Shadesről nemrég írtunk is.

David Paich, a Toto ikonikus billentyűs/énekes/zeneszerzője immár ötven éve húzza az igát: sessionzenészként több mint kétezer lemez elkészítésében vett részt, közben a Totóval is összerakott bő tucatnyi stúdióalbumot, ezekből eladott 40 millió példányt, hülyére turnézta magát a glóbusz körül és nyert egy talicskányi Grammyt. Tényleg elképesztőek a statisztikái, ennek tükrében viszont még furcsább, hogy eltekintve attól a pár évtől, amikor beteg nővérét ápolta, ezidáig soha nem mutatott indíttatást arra, hogy ki óhajtana szakadni ebből a brutális verkliből. A covid okozta felfordulásban aztán hirtelen ő is időmilliomossá vált, a soha azelőtt nem tapasztalt szabadságot pedig némi saját szakállára végzett stúdiómunkával ütötte el. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Steve Lukather és Joseph Williams folyamatos lobbizására is szükség volt ahhoz, hogy beadja a derekát és „mikor, ha nem most?″ alapon az elfekvő készletből összerakja ezt az első szólóanyagot, ami inkább tekinthető EP-nek, mintsem teljes értékű nagylemeznek.

Ki hitte volna annak idején, amikor Steven Wilson úr szólókarrierje úgy beindult nyolc-tíz éve, hogy valaha még visszatér a Porcupine Tree-hez? Akkortájt a korlátok közül való kiszakadás igénye, a skatulyakényszer levetése volt a fő mozgatórugó, ami az ő esetében amúgy teljesen érthető is, még azzal együtt is, hogy a Porcupine eleve nem volt egy önmagát kopírozó produkció, mi több, a korai idők elszállósabb dolgaitól az utolsó lemezekig elég sok színt felfestettek azért a csapat palettájára. Ha rosszmájú akarnék lenni, mondhatnám, hogy a nagy művészi szabadságában szinte már célt tévesztett szólóban, mivel ott lépésenként átment mostanra szomorúan súlytalan popba (még leírni is fáj, sajnos), de jó hír a rosszban, hogy az anyabanda vonalára illő ötleteit most nem egy ottani újabb sasszéba fektette, hanem a Porcupine visszatérésbe. (Meggyőződésem amúgy, hogy a saját neve alatt sem ragad majd be a The Future Bites világába, így véletlen sem engedném el a kezét, élőben meg eleve mindig lenyűgöző.) A kérdés volt, hogy mit várhatunk ennyi önmegvalósítás, egy tizenkét év kihagyás után érkező új Porcupine Tree-lemeztől?

November 28-án az A38-on lép fel az 1968-as alapítású, veterán skót hard rocker Nazareth, akik friss, Surviving The Law című nagylemezüket promotálják a turnén. Döbbenetes belegondolni, hogy akárcsak a Scorpions vagy a Deep Purple, úgy ők is több mint ötven éve aktívak. Ráadásul, egyetlen tízéves szünetet leszámítva a Boogaloo és a The Newz lemezek között, ezt a fél évszázadot kifejezetten aktívan is töltötték, hiszen pályafutásuk első három évtizedében húsz nagylemezt jelentettek meg, de 2008 óta is beálltak a három-négyévenkénti lemezmegjelenésre. A Nazareth tehát intézmény, akik ha nem is futottak be annyira, mint egyes kortársaik, kétségtelenül komoly hatást gyakoroltak a műfajra. A Love Hurts, a Hair Of The Dog, a Razamanaz vagy a This Flight Tonight pedig ugyanúgy ott vannak a rocktörténelem emblematikus pillanati között, mint a Whole Lotta Love vagy a Smoke On The Water, ezeket ugyanis az is ismeri, akinek fogalma sincs róla, hogy létezik egy Názáretről elnevezett skót brigád.

A Frontiers csodaprojekteit illetően már az is a könyökömön jön ki, amikor leírom, hogy a könyökömön jön ki Alessandro Del Vecchio meg a köré különböző permutációkban odaálmodott, neves és papíron neves figurák által havi szinten ontott lemezrengeteg. Ugyanakkor időről időre felbukkan az ocsú között némi búza is. Tipikusan olyan albumok ezek, ahol semmi olyan nincs, amit ne hallottunk volna ezerszer, összességében mégis jó hallgatni őket. A Skills tavasszal megjelent első albuma ilyen, bár nem tudom, érdemes-e sorszámozni – a lemez körül nem vertek túl nagy habot, nem is esett róla különösebben sok szó, tehát nem kizárt, hogy ennyiben marad a sztori. Pedig a végeredmény kiemelkedik a kiadó általános felhozatalából.