Egyes bandák szeretnek minden elvárással szembemenni. Szinte pontosan tíz éve a Vektor is ilyen volt, amikor egy 73 perces mesterművön a komplex death metallal is flörtölő thrash női énekkel, bluesos szólókkal színesített, progresszív megközelítését nyújtották. Mielőtt túl nagy vektorozásba kezdenék: hasonló összetevőkből gyúrta össze saját világát a Cryptic Shift is, de némileg technikásabb (ez nem előny vagy hátrány, hanem semleges ténymegállapítás). A leedsi csapatnak ez a második lemeze, a debütálás (Visitations From Enceladus) óta eltelt hat év során volt idő ötleteket gyűjtögetni, rendesen kiérlelték új anyagot. Szükség is volt erre, mert a srácok szövevényes muzsikában utaznak.

Tovább haladva a legutóbb megkezdett úton, ezúttal egy másik amerikai, egészen pontosan Philadelphiából indult csapatra hívnám fel a figyelmet, mert legalább olyan minőségben alkotnak, mint a Behölder, és a választott stílust ők is némi extra hozzávalóval fűszerezik. Miután a banda eddig elkerülte a Shock! hasábjait, ezért érdemes összefoglalni a társaság eddigi történetét, és kicsit áttekinteni, honnan hová jutottak. Megalakulásuk 2012-2013 fordulójára tehető, az alapító tagság Brook Wilson énekes (aki kezdetben basszusgitárt is kezelte), Enrique Sagarnaga dobos és Steve Jansson gitáros. Frank Chin pár évvel később csatlakozott, aki átvette a basszusgitárt Wilsontól, majd 2022-ben továbbadta azt Matt Knoxnak, Chin pedig ritmusgitárra váltott, így ezt követően máig kétgitáros felállásban alkotnak. Az utolsó mozaikdarab ugyancsak 2022-ben került a helyére fix tagként Tanner Anderson billentyűs személyében. Nevezettek a Crypt Sermon létrehozása előtt sem voltak ismeretlenek egymás előtt, különböző alakulatokban már együtt zajongtak az underground bugyraiban.

Az Obscura családfája lassan akkorává nő, mint a Deep Purple-é, és mindenféle stílus felé kalandoznak is már a nyúlványai. Mióta kimondott átjáróház lett a kiindulópontot jelentő csapat, a zenészek akarva-aratatlanul is kénytelenek új utakra lépni, de anélkül is színes lenne a felhozatal. Van így nekünk Thulcandra, ahol Steffen Kummerer kiéli a dissectionös, dallamos black metal iránti hajlamait, de létezik európai power metal leágazás is (Eternity's End), ám természetesen a leggyakoribb és legtermészetesebb ettől a zenészcsaládtól az ilyen-olyan hatásokkal flörtölő progresszív és/vagy technikás death metal (Noneuclid, Alkaloid, Hannes Grossmann szólóban).

A Sweet Savage egy réges-régi, belfasti zenekar, akik 1979-ben alakultak, és szerves részei voltak az akkoriban szárnyait bontogató NWOBHM-mozgalomnak. Első körben viszont nagyon hamar, a '80-as évek közepén földbe álltak, erejükből addig a pontig összesen négy darab demóra futotta. A nagylemezre innentől kezdve egy kerek évtizedet kellett várni, és szükség volt hozzá egy igen erős, külső katalizátorra is. Ez pedig az volt, ami miatt a szélesebb rockközönség számára is ismerősen csenghet talán a nevük: legelső demójukon, még 1981-ben megjelent Killing Time számukat ugyanis 1991-ben feldolgozta a Metallica a The Unforgiven maxihoz. Aztán persze ez is megjelent a Garage Inc. gyűjteményes anyagon, a Sweet Savage pedig turnézott is együtt Hetfieldékkel, sőt, énekes/basszusgitárosukat, Ray Hallert párszor még színpadra is invitálták.

2025 tavaszán megjelenő anyagról van szó, mivel azonban a RockStation hasábjain megjelent méltató cikken kívül itthon senki sem emlékezett meg róla idáig, gondoltam egy bátrat és klaviatúrát ragadtam. A fellelhető információk csekély mennyiségére tekintettel szinte szó szerint a semmiből berobbanó zenekar esetében kiemelkedő minőségről van szó, az pedig külön érdem, ahogy az underground legmélyéről érkező anyagdömpingben is képes volt már első belehallgatásra felhívni magára a figyelmet.

Valamelyest meglepett Rob Zombie új albuma, a képregényes-rajzfilmes-pulpos horror-sokkrock nagymestere ugyanis nagyon-nagyon rég nem fogalmazott ennyire egységesen metálosan és zúzósan. Elsőre azt hittem, ezek csupán a felszínes benyomásaim, némi ismerkedés után azonban már azt is meg merem kockáztatni, hogy egyenesen a White Zombie óta nem tett le az asztalra olyan súlyos albumot Rob, mint a The Great Satan. Mindebben ugyanakkor a szokásos rock'n'rollos kikacsintás is ott rejlik, szóval a lemez közben az előző albumok abszolút szerves folytatása is.

Az elmúlt nagyjából két és fél évtizedben Andreas Hedlund neve összeforrt az epikus, folkos, progos és blackes alapú zenével. Albumai többségén ezek keverékét játssza, főként azokon, amelyeket saját művészneve alatt ad ki. Vintersorg szólóban (is) nagyon kiegyensúlyozott életművet tett le az asztalra, és ezek között szép számmal találhatóak svéd anyanyelvén előadott dalok is, ahogyan ez az új dalcsokor is, amely tavaly ősszel jelent meg. Mindenképpen úgy voltam vele, hogy meg kell emlékezni róla, mert tele van fogós és mélységükben is kibontakozó szerzeményekkel. Mindegyik szám szépen kifejtős 6-7 perc, de meglehetősen sok gyors résszel. Változatosság nélkül nem is lehetne labdába rúgni, ám a Vattenkrafternas Spelen szerencsére minden adott a teljes boldogsághoz.

Az Impureza tele van meglepetésekkel. Első blikkre, ha spanyol címeket látok, az anyaországon kívül Latin-Amerikára asszociálok, ám a Tisztátalanság egy orléans-i, úgymond „francia″ csapat, bár a tagok nevei közül több is spanyolos hangzású. Nevüket nem is hazudtolják meg, mivel a csapat spanyol szövegeket ír, ráadásul hispán történelmi témához nyúlnak ezen az albumon. Az Alcázares a spanyol reconquista több évszázadon átívelő történelmi eseménysorozatát zenésíti meg: a középkori Ibériát felszabadító, 722 és 1492 között dúló harcokat, amelynek során kiszorították a félszigetről az Al-Ándalus nevű, arab fennhatóságú államot. Az egyik legismertebb spanyol tartomány nevét e régi állam kölcsönözte, és az arab múltról elnevezett Andalúzia adta a világnak a flamencót. 

Valószínűleg örökké bánni fogom, hogy 1995 nyarán nem zarándokoltam el az ausztriai Spielberg Forma-1-es pályájára, ahol a Van Halen a Bon Jovi különleges vendégeként lépett fel, és közel teljes, tizenöt dalos műsort nyomott. Kalifornia királyai a Balance albumot turnéztatták akkoriban, és némiképp szakítva a hagyományokkal, abban az évben átmerészkedtek Európába is. Ami korábban nem volt annyira jellemző, hiszen a két évvel korábbi rövidke önálló arénaturnét megelőzően 1984-ben jártak itt utoljára. Az óhaza VH-rajongóit tehát még annyira sem kényeztette el a zenekar Sammy Hagar által fémjelzett inkarnációja, mint anno a Roth-féle felállás. Mint kiderült, ezt a csorbát a későbbiekben már nem lehetett kiköszörülni, úgyhogy a Van Halen végleg a beteljesületlen vágyálom kategóriájába került nálam koncertfronton.

Az a nagy helyzet, hogy még mindig ott tartok, hogy még magam sem tudom eldönteni, kedvelem-e a frontasszonyos bandákat vagy sem. Kétségtelen, hogy akadnak a rockzene e szegmensében olyan alakulatok – gondolok itt elsősorban a heavy, az extrém, a gótikus vagy az operametál jeles vagy jellegtelen képviselőire –, akiknek nagy részétől sokszor fellép nálam a Törpapa-effektus. Magyarul: úgy görnyedek magamba tőlük, mint akit Lionel Messi herén rúg egy csontkeményre felfújt labdával. Imádnivaló és külön kategóriaként kezelendő kivételek persze itt is vannak, akiket most inkább nem sorolok fel.

A barcelonai Redshark jellemzően olyan csapat, hogy valójában semmi újszerű vagy igazán különleges nincs a zenéjükben, mégis bárkinek jó szívvel merem ajánlani őket, aki kedveli az old school, mindenféle „egyrészt-másrészt" nélküli metált. Sőt, azt kell mondanom, hogy a banda még tavaly megjelent második albuma számos régi nagyság jelenlegi teljesítményére ráver egy kört, mert telepakolták erős dalokkal.

A svéd Karmakanic a progresszív rock sokadik újhullámához tartozik, egész pontosan 2002-ben kezdtek el zenélni. Stílusukon is hallatszik a múlt ismerete és szeretete, mivel ebben a zsánerben a nagyon tradicionális progot művelő csapatok már inkább regresszívnek hatnak. Ilyen regresszív progot játszik egy sor nagyszerű banda, a Spock's Beardön, a The Flower Kingsen, Änglagårdon át egészen a szupergrupp Transatlanticig. A The Flower Kings basszusgitárosa, Jonas Reingold alapítótag, a bandanév szándékos szójáték, a sorsra, annak megjavítására és az autószerelőre is utal egyszerre. Ötletes nagyon.

Az utóbbi évek egyik ismétlődő underground szenzációja az a vonulat, amely sokkal dallamosabb zenei alappal társít hörgős vagy extrémmetálos éneket. Egy sor különleges és jó dalírói érzékkel megáldott csapat vetette fel a fejét a föld alatt ezen a csapásirányon, ilyen a motörheades thrash/black metalt nyomó skót Hellripper, a Paradise Lost-féle gótikát pengeéles hörgéssel vegyítő svéd Tribulation (tudom, a gyökereik mások), de ilyesmi a kereskedelmileg (is) nagyot menő amerikai Midnight, az überslágeres belga Bütcher és a kaliforniai Nite is. De sok kisebb, hasonló zenekar tevékenykedik a föld alatt ezek mellett is: Demiser, Devastator, Bewitcher...

Elég öles léptekkel kaptat felfelé, a hegycsúcs irányába Moriah Rose Pereira. Ez az új lemez – a két évvel ezelőtti Negative Spaces folytatása – már a brit listák második helyén nyitott, és ebben a kezdeti fázisban is egészen komoly hallgatottsági számokat láthatunk az egyes dalok mellett. Az Empty Hands maximálisan alkalmas is a bázis szélesítésére, különös tekintettel a súlyosabb zenék híveinek körére, ugyanakkor zseniális mesterműnek vagy megkerülhetetlen klasszikusnak biztosan nem nevezném.

A néhány napja a Worm kapcsán megénekelt Philippe Tougas projektjei közül talán a legizgalmasabb számomra az amerikai gyökerű power metalt doommal keverő Exxûl, dacára annak, hogy a többi extrémebb blackes és deathes bandájában is minőségi dolgokat tol, gyakran a zsenialitás csírájával is. Azért is volt derült égből nagyon kellemes villámcsapás ez a projekt, mivel pár demón kívül ez a csapat első kiadványa, és már az első hallgatások során arra kaptam fel a fejem, hogy ki ez az óriási énekes, akit leakasztott a fura kanadai szerzet?

Kicsit ismét úgy érzem, mintha mást hallgatnék, mint a legtöbb ítész és kommentelő. A brit Tailgunner második albuma sorra kapja az áradozó, szuperlatívuszokkal dobálózó értékeléseket mindenfelé, meg persze a zenekar is csaknem belefulladt az öntömjénezésbe az előzetes nyilatkozatokban és megnyilvánulásokban, még az ilyenkor szokásoshoz képest is. A Midnight Blitz produceri feladataiért felelő, szebb napokat is látott K.K. Downing pedig szorgalmasan igyekezett tartani velük a lépést. Ehhez képest – vagy ki tudja, részben talán épp emiatt – engem határozottan irritál valami ebben az anyagban, ráadásul az első előzetes dalok bemutatása óta.

Bár anno a NWOBHM-mozgalom világsztárok egész sorát adta a metál műfajnak – gondoljunk csak az Iron Maidenre, a Def Leppardra vagy a Saxonra –, ezeket a bandákat leszámítva, mára az anno újhullámosnak nevezett brit heavy metal még az undergroundon belül is totális undergroundba szorult. Akadnak persze most is csapatok, akik ebben a műfajban alkotnak, és az anno másod- harmadvonalas nagy öregek közül is aktívak páran, de többségük messze a radar alatt mozog. Nálunk is ritkán olvashatsz ilyesfajta lemezekről, így talán van értelme 2026 februárjában is megemlékezni erről az anyagról, ami még tavaly áprilisban jött ki.

A Dormant Ordeal ezzel a névvel nagyjából bármit játszhatna power metalon és hard rockon kívül, és a lemezcímük sem tipikusan death metalos (sőt: dokkenes), szóval már kezdettől meglepetések érnek. Lengyel underground csapatként nem csinálnak merőben mást mint sok földijük és pályatársuk, ugyanis sok régebbi lengyel banda hatása érezhető rajtuk. Erőteljes és eléggé szembetűnő ihletforrás a Behemoth középső (és valószínűleg legjobb) korszaka, a 2000-es évek, a black/death közötti átmenet időszaka. A szüntelenül pedálozó dobok sem idegesítőek: leginkább azért, mert képesek nagyon érdekes riffekkel, sőt időnként harmóniákkal is megtölteni ezt a meglehetősen gyors zenét, ez meg Decapitated-elem – láthatóan jól ismerik a honfitársak fő műveit. A szintén lengyel Mgła is beugrik az időnként tremolós riffekről, ahogy a felfogás is hasonló: nem kimondottan dallamos, de nem is nagyon extrém, a nagyon primitívtől és a végletekig technikástól is kellően távol esik, úgyszólván lengyel extrém metálos szintézis, amit nyújtanak, méghozzá nagyon jól. Vokálisan is nagyon előnyös, hogy érthető minden, ez mindig pluszt jelentett nálam.

Valamiért mostoha sorsra kárhoztattuk a Converge-et a Shock! hasábjain, pedig többen is szeretjük a stábból Jacob Bannon és Kurt Ballou zenekarát. Magyarázkodni nincs értelme ilyenkor, főleg, hogy – mint minden hasonló esetben – náluk sincs különösebb oka a dolognak: egyszerűen csak olyan brutális a lemezdömping, hogy fizikailag és mentálisan sincs erő meg energia minden megjelenést feldolgozni, majd kielemezni itt. Egy Jane Doe klasszikkal mindenesetre nem ártana ezt némiképp orvosolni ősszel, ha már úgyis huszonöt lesz a salemi metalcore/crossover/satöbbi-pionírok minden bizonnyal legfontosabb albuma...

A multiinstrumentalista, producer, hangmérnök és gitároktató Philippe Tougas nagyon elfoglalt ember mostanában. Lassan már észben sem lehet tartani, hogy hány projektszerű bandában (vagy bandaszerű projektben, egyre megy) érdekelt, és mindenhol meglehetősen egységes minőséget képvisel. Olyan klisékig nem mennék, hogy gitározása kilométerekről felismerhető, mivel annyiféle stílusban próbálta ki magát, hogy nehéz valami közöset találni közüttük, de felettébb figyelemreméltónak találom, hány különböző területen találja fel magát. Ráadásul micsoda eszelős tempóban ontja magából az új zenét! A bandák közötti átjárás meg időnkénti szövegi kapcsolat azt is feltételezni engedi, hogy mindenkit ismer és mindenki szívesen dolgozik is vele, meg azt is, hogy azt csinálja, amihez épp kedve van.

Egyes számcímek és bizonyos szövegsorok nyomán elsőre az jutott eszembe az új Treatről, hogy a veterán svéd hard rockerek búcsúalbumnak szánják a The Wild Cardot. Aztán persze lehet, hogy vakon vagyok ebben a kérdésben: az aktuális nyilatkozatokban, ha jól láttam, semmi sem utal ilyesmire, meg a legutóbbi lemez címe is The Endgame volt, és tessék, mégis itt vannak... De azért nem árt tekintetbe venni, hogy Robert Ernlund énekes idén már a hetvenet tölti, szóval a horizonton biztosan ott lebeg már előttük, hogy egyszer majd vége lesz ennek az egész zenekarosdinak.

Nem egyszerű manapság már brutális death metalt sem művelni, mivel zajbandákkal is telített a piac. A klasszikusokat már régen megcsinálták, így a recepthez nem lehet sok érdemlegeset hozzátenni, maximum elvenni, elhagyni belőle, és attól hat kreatívabbnak egy-egy adott produkció, ha nincs nagyon szanaszéjjelblastolva. A Sanguisugaboggnak, úgy érzem, sikerült a mutatvány. A csapatnév is megér egy misét, ugyanis a Sanguisuga latinul pióca, a bog pedig brit szlengben vécé, a többit matekozza ki mindenki.

Bizonyára létezik olyan koordinátarendszer, amiben kockázatkerülőnek és kiszámíthatónak is nevezhetjük az Unleashed hozzáállását, én azonban már a legutóbbi No Sign Of Life kapcsán is inkább azt pedzegettem, mennyire tiszteletre méltó Johnny Hedlundék öntörvényűsége. Mert ez bizony ebben a formában az: trendek jönnek és mennek, irányzatok tűnnek fel és sorvadnak el, de ez a csapat a '90-es évek eleje óta csakis a saját útját járja, csökönyösen és eltántoríthatatlanul, minden egyes újabb lemezzel tovább építve az Unleashed mitológiáját. Ha létezik zenekar, akik tényleg csak és kizárólag a saját világukban léteznek, hát ők azok.

Nem éppen a létező legprogresszívebb, legkomplexebb muzsikát játssza a svéd Bullet, így felületes szemlélőként simán rámondhatnánk, hogy az lenne a reális, ha valósággal ontanák magukból a lemezeket. Ehhez képest a Kickstarter kimondottan monstre szünet, csaknem nyolc év után követi a sorban a legutóbbi Dust To Goldot – de ennek ellenére gyakorlatilag semmiféle változást nem fémjelez, megbízhatóan hozza a bandától megszokott stílust. Kis túlzással, mintha tavaly jött volna ki az utolsó lemez, ez meg a menetrend szerint érkező tesója lenne. Számomra kissé megfejthetetlen, mi telt akkor csaknem egy évtizedbe a megírásán, ám valószínűleg nincs mit túlelemezni a dolgon: gondolom, mostanra gyűlt össze a megfelelő patronmennyiség, aztán kész.

Amikor a thrash metal legjobban sikerült visszatérései kerülnek szóba, valahogy mindenki hajlamos elfeledkezni a Paradoxról. Pedig a hőskorban mindössze két nagylemezig jutott német zenekar 2000-ben egy igen huszáros comebackkel rukkolt elő. A Collision Course ma is bárkivel szemben megállja a helyét, a banda pedig azóta is aktív a gitáros/énekes/főnök Charlie Steinhauer irányításával. Igaz, meglehetősen a radar alatt mozogva dolgoznak, aminek köszönhetően kicsit mi is belealudtunk ebbe a még 2025 májusában megjelent lemezbe. Viszont mindenképpen érdemes róla szót ejteni, már csak azért is, mert Charlie régi harcostársának, barátjának, Axel Blahának állít vele emléket.

Nagyon jól rátapintott a lényegre az, aki kitalálta a heavy prog stílusmegjelölést, amellyel általában azokat a csapatokat szoktuk „megbélyegezni", akik kissé vadabban, energikusabban és vastagabb alapokon tolják a progresszív rockot, de még azért nem csúsznak át teljes mértékben progresszív vagy szimfonikus metálba. A 2016-ban alakult, finn Joviac is ebbe a kategóriába tartozik, bár több helyen is szeretik progmetálnak jellemezni őket. Szerintem viszont túl sok itt a finomság ahhoz, hogy kizárólag csak ilyesmiről legyen szó.