A kaliforniai Great White parádés visszatérést produkált a 2007-es Back To The Rhythm lemezzel, és elég gyorsan kirukkoltak a folytatással. Időközben a basszusgitáros Sean McNabb helyére ugyan új ember érkezett Scott Snyder személyében, de a bluesos hard rock zene mesterei ettől természetesen jottányit sem változtak.
Nem mondom, hogy túl sokat hallottam volna a The Great Deceiverről, pedig neves hörgős a tagja, aki nem más, mint Tomas Lindberg az At The Gates méltán elhíresült egykori vokalistája. Az ATG megszűnése után keltette életre a csapatot Tompa és furcsa, hogy zeneileg teljesen más világot követ.
Legendákkal átszőtt vérbeli metal album. Az Arthur király fémkardjára utaló címmel ellátott lemez végig a misztikus mese körül forog, melyhez a borítóban kisebb útmutató vezet végig bennünket. A monumentális metal himnuszok bővelkednek a középkori elemekben, a Grave Digger zenei világra jellemző refrénáradatban.
Nem egy olyan ismert zenekar létezik, amelyekről tudom, hogy illene legalábbis jobban ismernem őket - ha már a rajongóik közé nem tartozom - és ilyenkor egy válogatás vagy egy koncertalbum mindig kapóra jöhet. A germán Sírásó esetében sajna úgy néz ki minden hiába, mert ez az abszolút "hazai pályán", Wackenben rögzített élő felvétel se késztetett arra, hogy azonnal beleássam magam a csapat bő két évtizedes munkásságába.
Sok újat aligha lehet mondani e kedélyes sírásó csapatról. Igazán lehetett rá alkalma idősebb s fiatalabb metalosnak, hogy összefusson velük, ha kedveli a dallamos, töményen zúzós, germán műfajt. A Grave Digger egyik sajátsága Chris Boltendahl könnyen felismerhető, vaskos-ráspolyos orgánuma, a másik pedig a kiváló dallamokkal tűzdelt nóták sorozatos komponálása.
Sok helyen dívik cikizni a Grave Diggert sarkossága, szögletessége és igencsak behatárolt zenei világa miatt, én viszont kifejezetten csípem a német gárdát. Nyilván nem tőlük kell várni az európai heavy metal megújítását, az viszont tagadhatatlan, hogy lemezeik egyenletesen magas színvonalat hoznak, ráadásul jól áll nekik a tufaság.
Újabb visszatérésnek lehettünk szem- és fültanúi a közelmúltban, amikor hat év "csendespihenő" után új albummal rukkolt elő az egyik legrégebb óta aktív svéd death metal társulat, a Grave. Az 1991-es debütalbummal, az Into The Grave-vel már igen jó hírnevet szerzett magának a csapat, nem sokkal utána már olyan kaliberekkel turnéztak, mint a Death, a Cannibal Corpse és a Morbid Angel.
A mai napom a komor muzsikák jegyében telt el, sajnos inkább a rosszabb minőségűekkel, mint az izgalmas hallgatnivalókkal. A Grave szerencsére az utóbbiak táborát erősíti. Báááár... A '91-es lemezükkel debütáló zenekar 2002-ben tért vissza öt év szünet után, aztán most újra támadnak lassan gyilkoló death metaljukkal.
Nem sokat mondott nekem a zenekar neve, találomra a borító és alapján valami country hatású southern rockot képzeltem mögé. Tévedtem. A nyitó APB c. nóta nyitó pár másodperce kellemes meglepetésként ért, de sajnos az ének beléptével el is szállt ez az érzés, mert totál leültette az amúgy U2 ízű riffelést.
Erről a lemezről a doom hazai apostola, Holdampf Gábor írt ismertetőt a Hammer egyik számában és hazudnék, ha ez a tény, ill. az énekes-gitáros Janne "JB" Christoffersson személye (lásd még Spiritual Beggars) keltette volna fel az érdeklődésemet.
Ha azt mondom, a Grand Magus Janne Christofferson bandája, az ebben a formában nem feltétlenül mond sokat a többségnek, ha azonban hozzátesszük, hogy e skandináv tucatnév a Spiritual Beggars énekes JB-t takarja, már egyből más a helyzet. Ez az óriási smirglis hangszálakkal megáldott szakállas figura szerencsére nem tétlenkedik: miközben Mike Amott kényszerpihenőre kárhoztatja a Beggarst az Arch Enemy sikerei és a Carcass újjáalakuló turnéja miatt, ő továbbra is aktívan muzsikál másik bandájával, az Iron Will pedig már a negyedik Grand Magus anyag.
Hmmm, egy 2001-ben indult csapat, aki hard rockot játszik... vajon van ma ennek közönsége? Egészen biztos, hiszen aki nosztalgiázni szeretne, vagy csak éppen jó hard rock zenére éhes, annak biztosan bejön ez az album. Ez a banda negyedik albuma egyébként, vágjunk is bele.
A svájci csapat még abban az időben alakult, mikor a grunge zene már javában tarolt szerte a világon. Történetünk hősei viszont a trendet nagyívben leszarták és kellemes, dallamos zenével jöttek elő a napvilágra. Pályájuk a kezdetektől fogva tele volt emlékezetes epizódokkal, mely 1997-ig a csúcsig vitte a csapatot.
Bár BZ kolléga remek koncertbeszámolót rittyentett össze a svájciak fergeteges hangulatú A38-as koncertjéről, meg kellett állapítsam, hogy magazinunk igencsak csehül áll Gotthard lemezismertetők terén: finoman szólva sem vittük túlzásba eddig a csapat munkásságának ismertetését.
A szinte csontra két évvel ezelőtti pesti Gotthard koncert ugyan zseniálisra sikeredett, de többször újrahallgatva a Domino Effect lemezt, meg kellett állapítanom, hogy bizony nem az a svájciak legjobb munkája (hiába is adtam rá 9-est). Néhány remek tétel akadt persze rajta (Master Of Illusion, Gone Too Far, címadó vagy a különleges hangulatú Come Alive, netán a Falling), de összességében mégsem bizonyult annyira ütősnek.
Ha akadna tévelygő lélek, aki a Gótikus Lovagok elnevezésből netán arra tippelne, hogy a banda olyan muzsikát játszik, melynek legalább tíz százalék köze van a gótikához, hát nagyot téved! Ez az amcsi - egész pontosan Brooklyn-béli - társaság oly vénségesnek számít a töméntelen újdonsült titán közt, hogy gyökerei egészen a kilencvenes évek legelejére nyúlnak vissza.
Ezt sem hittem volna, hogy egy Kanadában működő, hullasminkes black csapat ennyire tetszeni fog. Mondjuk ennek az a része bizarr inkább, hogy ilyen zenekarok nem Norvégiából származnak. A Gothërfall limitált példányszámú cd-jét juttatta el hozzánk, ami nyilván csupán azért limitált, mert a tokban elhelyeztek egy pengetőt a zenekar logójával, és egy ezüstszínű zenekaros matricát. Nem egetrengető dolog, de mindenképpen kedves.
Talán a legkülönösebb EP, amivel eddig találkoztam. Egy tracket jelez ki a lejátszó progi, és mégis 4 részből áll a nóta. Ha azt is hozzáteszem, hogy Kátai Tamás keze, hangja, illetve gondolatai köré szövődik nagyrészt jelen formáció, talán az értők sejtik, valamiféle szintetizátorszőnyeggel körbefont art black metal a játék neve.
37:09 perc borzalom, antizene, tömény zajmassza, csörömp, sikamika, értelmetlen károgás. Majd csak felnőnek egyszer ők is és megtanulnak zenélni, nem ilyen összefolyó "valamit" rögzíteni. Még az a kevés értékelhetőbb riff és ötlet is elveszik ebben a förtelmes káoszban.
Az előző Destroyer című Gorgoroth albumot sikerült olyan sikeresen lehúznom, hogy kaptam néhány felháborodott olvasói levelet, miszerint biztos baj van a fülemmel, mert az a sikamika csörömp porszívóhangzással megspékelve igenis egy fantasztikus műalkotás. Legyen nekik igazuk, ízlések és pofonok, sajnos nekem azóta sem tetszik, szerintem hallgathatatlan.
Jesszasz, de rég láttam ilyen buta borítót! Mondjuk Anglia legtrágárabb és legextrémebb zenekarától mit várjon az ember. A zenekari fotókon hol fröcsög a vér, hol néhány játékos kedvű fiatalt láthatunk, na most melyik az igazi énjük?
A Gorerotted kezd komolyodni: legalábbis elhagyták a málnaszörppel bekent felsőtesteket, most csupán láncra verve, kutyapózban cipelnek egy csajt magukkal fotózásokra. A zene is "komolyodott", bár valahol ugyanazt az egyszerű, tufa dzsidzsi death/grind metalt játsszák, mint eddig. Továbbá Mr. Gore otthagyta őket, aki a második bugyborékolója volt a csapatnak, és nyilván megborultak tőle, de maradtak még elegen a rikácsra és a hörgésre.
A hollandus Gorefest is részese volt annak a '90-es évek elején/közepén végbement folyamatnak, amely a death metal-rajongók sokaságát hajtotta a váliumos üvegek irányába. Ekkor történt ugyanis, hogy a stílus ismert zenekarai - mintegy varázsütésre, bár inkább csak meghallva az idők szavát - egyre nagyobb számban fordultak el a korábban művelt zenétől.
Lázba hoz-e valakit a világnak ezen a tájékán, hogy az ötödik Godsmack album nyitódala, a Cryin' Like A Bitch állítólag Nikki Sixxről szól, akivel a zenekar finoman szólva is nehezen találta a közös hangot a tavalyi CrüeFest 2 turné során? Nem hinném, de odaát még akkor sem árt egy kis szájkarate hype gyanánt, ha a The Oracle zsinórban már a harmadik album a massachusettsi bandától, ami a Billboard-lista első helyén nyit...
Eme német formáció egy egészen új résztvevője a germán thrash színtérnek, mely valljuk be, nem egy hálás feladat, mivelhogy annyi legendás és kiváló alakulat működik arrafelé hasonló zenei irányultsággal. A Godslave az ezredforduló táján öltött testet öt muzsikus eltökéltsége révén, az első komolyabb megnyilvánulásra azonban csak idén kerülhetett sor egy Bound By Chains elnevezésű nagylemez képében.
188. oldal / 234
